Banánköztársaság
Bruck András: egy nap, amely megrengette…
Egy nap ami megrengette, ha nem is a világot, de talán a magyar miniszterelnököt, kilenc és félmillió állampolgár sorsának korlátlan urát, minden hazai dolgaink kezdetét és végét. E héten, szerda volt a napja, amikor Orbán Viktor kedvezőtlen előjelekkel indulhatott el Strasbourgba, az Európai Parlament ülésére; a NATO- és EU-tag Magyarország vezetőjeként kihívóan szembemennie a NATO és az EU politikájával nem sok jót ígért számára.
Nyilván ő is tudta,
hogy nem fogják tárt karokkal fogadni, de amivel ott találkozott: EP-képviselők maró bírálatainak tömegével, az lényegében a halál csókja volt.
Meg kellett értenie, hogy a szövetségeseink immár nyíltan ellenségnek és árulónak tartják.
Akik Magyar Péterre itthon gúnyként a messiás nevet ragasztották, azok az online közvetítés során zavarodottan láthatták: a strasbourgi ülésteremben történtek valóban egyfajta megfeszítésnek feleltek meg, de annak elszenvedője nem Orbán Viktor egyetlen szóba jöhető hazai politikai ellenfele volt, hanem ő maga. A kettőjük személyes összecsapására régóta készülő Magyar Péter pedig élt az alkalommal.
„Miniszterelnök úr, mindketten tudjuk, hogy vége van”,
nézett beszéde közben az ütésektől szinte szédelgő diktátor szemébe. Végül ezzel az ominózus figyelmeztetéssel zárta a rendelkezésére álló öt percet:
„Miniszterelnök úr, az idő nekünk dolgozik,”
értve ezen mindazokat, akik másfél év múlva arra fognak szavazni, hogy véget érjen a 2014-ben meghirdetett illiberális, és azóta masszív autokráciává kiteljesedett rémálom.
Természetesen sokan lesznek, akik nem a Tisza Párt neve mellé húzzák majd be az ikszet
A magyar társadalom egy tekintélyes részét máig nem ingatta meg, hogy megnyomorítva és kizsigerelve egy olyan országban él, ahol a klíma szó idén nyáron szinte a gyilkosság szinonimájává válhatott. Ők saját bölcsességük csúcsára rég feljutva, legközelebb is önnön legalapvetőbb érdekei ellen fognak szavazni. És van egy másik, szerencsére egy teljes nagyságrenddel kisebb szavazói csoport is, az örök vesztesek rajongótábora. Az övék amolyan síron túli szerelem. Megdöbbentő módon ők szempontot és súlypontot váltottak, s a nemzeti prioritások között számukra immár nem a rezsim bukása áll az első helyen, hanem Magyar Péter hiteltelenítése.
Sejtelmem sincs érzelmeik lelki hátteréről – butaság, irigység, féltékenység, kóros bizalmatlanság, félelem az újabb csalódástól? – nem értem, hogy még indokolható kétkedésük mitől váltott át nem egyszer idiotizmusba, de kapitális hiba paravánt húzniuk a hatalmon lévők gazemberségei elé és helyettük immár Magyar Pétert tekinteni fő ellenségüknek.
Akiket az ő félreérthetetlen strasbourgi beszéde, viselkedése sem győzött meg, azok saját tévképzeteik foglyává váltak
Ha ugyan nem valami sokkal rosszabbról van szó, amit kimondani se mernek ezek az önmagukat ellenzékiként definiálók: inkább maradjon Orbán, semmint Magyar Péter és a Tisza Párt győzzön.
Ha valóban erre jutottak, az tényleg a remény egy perverz fajtája, jobb is titokban tartaniuk.
Miniszterelnökünk azért ment Strasbourgba, hogy az Európai Parlament soros elnökeként elmondja, hogyan látja az EU jövőjét. Mindenben hozzá illő beszéd volt. Konstruktív együttműködést ajánlott, de ő maga lábbal tapossa Magyarország nemzetközi kapcsolatait; az EU gyenge versenyképességét kárhoztatta, miközben saját hazájában a verseny ellensége, ideálja a tudásalapú helyett a „munkaalapú társadalom”, az összeszerelőüzemek rabszolgatömege; aggasztja az európai mezőgazdaság teljesítménye, de a hazairól tudomást se vesz, talán nem is hallott arról, hogy a versenytársak sokszorta olcsóbbak, termelékenyebbek; riadót fújt, mert szerinte az EU a 24. órában van… és az EU ellen itthon lázító aknatelepítő el se röhögte magát.
Mintha egy brutális apa beszélt volna a gyereknevelésről, vagy egy sorozatgyilkos az élet szentségéről.
Immár csőstül szakadnak ránk a bajok, az autokrácia egyre nehezebben letagadható vergődésbe kezdett. S aki mindezt ránk hozta, annak lehangoló strasbourgi produkciója egy újabb lépés volt afelé, amikor már csak egy olyan Magyarországon tudja majd megőrizni hatalmát, ahol a választásokon – Lukasenkához és Putyinhoz hasonlóan – 80-90 százalékot kap. De akkor már az EU-n kívül leszünk. Tényleg mégis maradjon inkább ő?
A Magyar-ellenes tábornak alaposan át kéne ezt gondolnia, mert ha az EU nem is, mi valóban a 24. órában vagyunk.
Szerző
