Banánköztársaság
Bruck András: roncspártderbi
Van úgy, hogy a múlt eseményei adják a legárulkodóbb képet a jelenről… Idén, február 16-án, este beállt Budapest, a körúti villamosokra alig lehetett fölférni, a kisföldalattira egyáltalán nem, a szerelvények megállás nélkül robogtak a Széchenyi fürdőig. Mintha az egész város a kirobbant kegyelmi ügyre válaszul szervezett influenszer-tüntetésre sietett volna. A helyszínen a százezres tömeg látványa a magamban rég eltemetett remény cáfolata volt: rádöbbentem, hogy igenis van kereslet a gonosszal szembeni ellenállásra. Kínálat nem volt.
Mivel az influenszerek akciója csak erre az egy estére szólt,
kilenc nappal később, február 25-én már ismét minden az évek alatt megszokott kerékvágásban haladt: a Kossuth téren, az ellenzéki pártok demonstrációján úgy egy-másfélezer, zömmel idős ember kornyadozott. A DK-nak, Momentumnak, MSZP-nek és a Párbeszédnek ennyire tellett az amúgy kellemes vasárnap délutánon.
Nem volt kedvem közéjük menni, távolabbról néztem az ellenzékiségnek ezt a torzképét. És ezek a pártok akartak választást nyerni két év múlva! Dehogy akartak. Tudták, hogy nem képesek rá és hogy politikailag halottak. Azokban a percekben eldőlt, hogy nem szavazok többet a DK-ra, holott a megalakulása óta mindig rá szavaztam; demoralizáló választási kudarcok sora után nem akartam még egyszer a szavazatommal közvetlen részesévé válni a feltartóztathatatlanul közeledő ötödik megaláztatásnak is. Legyen az már majd egyedül az ő szégyenük. A hatalmas influenszer tüntetés emlékétől hajtva ezt írtam egy sebtében összeütött fb-posztban:
„Tizennégy év és négy kétharmad után nem jár többé nekik a legminimálisabb megértés sem, a mi életünkkel szórakoznak, a mi bőrünket viszik vásárra.”
Döntésemnek azonban lényeges eleme volt, hogy nem Magyar Péter miatt fordítottam hátat a DK-nak. Politikusként ő akkor még embrionális állapotban volt, senki nem láthatta előre a rá váró üstököspályát. Én biztos nem, és szerintem ő maga sem.
Sok víz folyt le azóta a Tiszán
A régi ellenzéki pártok már soha nem fognak kormányozni, viszont ’26-ban képesek lehetnek megmenteni a rezsimet a bukástól. És mintha épp ez lenne a szándékuk. Az érzelem és értelem örök harca legtöbbször az utóbbi vereségével végződik, és a dékás univerzumban valóban Magyar Péter a főgonosz, a vezérkarban és a hívek között egyaránt. Sebzettek és engesztelhetetlenek.
Csak hát lenne itt egy ország, amelynek többsége nagyon rosszul járna azzal, ha pártérdekek ismét, sokadszorra a nemzeti érdekek elé kerülnének.
Ez utóbbiak ugyanis több halasztást már aligha viselnek el egy olyan országban, ahol, ha látsz egy nagy, fényes luxusépületet, tudod, ki a tulajdonosa, tudod, hogy szerezte, vagy ahol előbb-utóbb járdapénzszedő cége is lesz valamelyik orbánista kláncsaládnak. Magyar Péter ezért nagyon is indokoltan vetette oda a régi ellenzék embereinek, hogy most már a piacon keressenek maguknak megélhetést. Magyarul: a jövőben ne a parlament fizetési listáján szerepeljen a nevük. És ez nem egyszerűen mindenféle egyeztetés, választási alku elutasítása volt, hanem felszólítás: ne szerencsétlenkedjenek tovább, hagyják, hogy a Tisza Párt megbuktassa a kormányt, és végre új időszámítás kezdődhessen Magyarországon.
Talán nincs igaza?
A roncspártok életben tartása alapvető érdeke a Fidesznek, mert bármi áron meg akarja akadályozni, hogy ’26-ban „egy az egy ellen” kelljen választási harcot vívnia a Tisza Párttal. Ezért rengeteg pénzzel, szabálymódosításokkal fogja segíteni őket. Vagy majd az okos nép úgyis tudni fogja, hogy ne pazarolja el szavazatát az arra érdemtelenekre? Erre én nem vennék mérget. „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, tanították az ókori Rómában. Hasonlóképp: ha biztosan győzni akarsz, ne bízd magad a bizonytalanra – a szavazók bölcsességére. Különösen akkor, ha azok egy sötét autokrácia megzsarolt, megfélemlített, nem ritkán még a szavazóhelyiségben is ellenőrzés alatt tartott polgárai.
Valóban sokféleképp alakulhatnak még a dolgok, de azért vannak kemény tények
2022-ben például a 106 egyéni választókerületből vidéken mindössze kettőt nyert az ellenzék. Márpedig ahhoz, hogy egy párt nyerhessen, minimum 54 körzetet kell hoznia, de inkább 60-at, a kétharmadhoz pedig még többet. Ha azonban a Tisza képviselőjelöltjeire ráindulnak mindazok, akik másfél évtizeden át egyetlen rossztól nem óvták meg az országot és akik szeme előtt most is kizárólag a pénz, a könnyű megélhetésük lebeg, akkor lehet, hogy az ő életük ugyan újabb négy évre sínen lesz, de millióké kisiklik.
Hölgyek és urak, ismét sikerül majd félretenniük a morális megfontolásokat?
Hagyjuk a mindig előhúzható demokrácia maszlagot az elvi meggyőződésről, a színes politikai palettáról. Egy mind zsarnokibb, veszélyesebb és keletiesebb egyeduralmi rendszerről van szó, amitől nem azok fognak minket megszabadítani, akik a parlamentben öregedtek meg. Ha ennek az az ára, hogy csak két párt marad a porondon, akkor ezt nem csak érdemes, hanem muszáj is megfizetni.
Csakhogy a nemzeti prioritások iránt érzéketlen pártvezetők és a tíz hónapja érzelmi dzsihádot folytató dékás keménymag inkább tovább nézné az ország és a benne élők leépülésének egyhangúan zajló hétköznapjait, mintsem elfogadná, hogy nem ők fogják itt a világot megváltani. Micsoda önteltség! Úgy viselkednek, mintha dékásnak lenni az élet kivételes ajándéka volna. Nem kéne ilyen szemérmetlenül Orbánék túlélését támogatni.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
Szerző
