Ne szórakozz április, miért viszed a legjobbakat? Miért nem hagyod, hogy csendben örüljünk a tavasznak? Csak két név zsákmányaid közül, két nekem fontos ember: 1992-ben Déri János, akinek egyébként ma van a halálának évfordulója, és Szántó Péter, a XXI. század talán legutolsó igazi reneszánsz embere.

Péterrel együtt voltunk gyerekek,

majdnem egyszerre indult a pályánk, Ő viszont (bocs Pécs) sokkal előbb ismerte fel szülővárosunk szűkösségét, és “származott fel” Pestre. Nekem ehhez kellett egy nagyobbacska kitérő, de tudjuk, nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy hasonlóak legyünk. Nekünk ez annyira ment, hogy különösen 25 és 40 éves korunk között jó néhányszor kevertek össze bennünket, és hol nekem gratuláltak valamihez, amit ő írt, hol neki ahhoz, amit én.

Fura az élet! – a legkevesebbet azóta találkoztunk, hogy ismét egy városban élünk – igen élünk, nem csak nem tudok, de nem is akarok múltidőben beszélni róla – de azért a közösségi oldalon, meg máshol mindig követtük egymást, én tudtam élete fő műveiről: a sikeres gyerekeiről, na és a csodás Noguchi ügynökségről, és ő is tudott azokról a dolgokról, amiket én csináltam. Soha nem beszéltünk bele egymás dolgába, de mindig követtük, mit csinál éppen a másik. Én büszke voltam rá akkor is, amikor a műfaj kiemelkedő darabja, a kínai szakácskönyve megjelent, és most is vártam új kötetét, ami napokon belül kijön a nyomdából. Ő már nem láthatja, így kötelességemnek érzem helyette is szorítani a sikeréért, – mintha nem lenne előre is borítékolható – hiszen Péter a szavak világában volt leginkább otthon.

Jó utat, de nem is, inkább maradj még!

Dérihez életre szóló barátság kötött, de sajnos nagyon rövidre volt szabva az az élet

Aki ismerte, tudja, hogy Ő is olyan volt, aki alapból nem csak mindenhez értett, de mindenkivel szót is értett. Nem áltatom magam azzal, hogy nem voltak ellenségei, nem haragudott rá senki, biztos voltak ilyenek is, de azt felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy ezeknek biztosan nem volt igazuk. Dezső – ahogy mindenki hívta –  nem azért volt jó ember, mert az akart lenni, hanem mert így született.

Imádott élni, viccelni, lazának lenni és ami a fő, igazi nagy harcos volt, kis túlzással még a koporsóban sem adta fel, sőt úgy hiszem, hogy ha létezik reinkarnáció, azt ő járta ki nekünk az örökkévalónál.

Egy szó mint száz, ne szórakozz velem tovább április, mert megjárod!

Ki mondta, hogy emlékezni csak könnyek között szabad?

[mnky_ads id=”10553″]

(A cikk eredetileg egy éve jelent meg a Városi Kuríron)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét