Azt már tudjuk kié a farok, de kié a csalán?

A DK kampánynyitója kétségtelenül felbirizgálta az állóvizet. Ennek valószínűleg több oka van, és ezek egyikét rosszmájúan úgy is megnevezhetnénk, hogy talán egyedüliként volt képes tematizált, és tematizáló kampánynyitót tartani. A Fideszt is beleértve. De talán ez nincs így. Még akkor sem, ha a határon túl élők szavazati joga kapcsán azért felhorgadtak a decibelek.

Orbán és a Fidesz görcsös erőfeszítése

Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy olyan témát feszeget, amelyben nem szívesen exponálódnak az ellenzéki pártok. A Jobbik már csak azért sem, mert a saját szavazóinak valószínűleg elég jelentős részére taksálhatja azt a decibel-hazafias réteglakót, akikre a Fidesz is szemet vetett. De az is kétségtelen, hogy a Fideszben csúcsra járatott, nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti demagógia másokat is óhatatlanul befolyásol. Annak ellenére, hogy elég egyszerű lenne meghúzni a határt a nemzeti identitástudat, illetve az országos döntéshozatalban való részvétel jogi aktusa között. De az sem véletlen, hogy Orbán, illetve a Fidesz kommunikációja görcsös erőfeszítéseket tett és tesz, hogy az emberek fejében elmaszatolja ezt a határt. Mert ezzel tudja elérni, hogy a magyar nemzeti, illetve a határon túl nemzetiségi öntudattal árukapcsolja a személyes következmények nélküli döntéshez való jogot.

Egyáltalán nem demokratikus

Noha – egy nagyon egyszerű hasonlattal élve – akkor is igen kevesen szeretnék a szomszéd beleszólási jogát a családi életükbe, ha egyébként elfogadják, hogy a szomszéd is ugyanabban a házban, utcában lakik. Sőt! Nem egy féltékenységi jelenetnek éppen az lehet az alapja, ha valaki mégis feltételezi ezt a beleszólást. De – ugyanígy – aligha szeretné bárki, ha a szomszéd házban élők döntenének arról, hogy saját költségén mi legyen a vacsorája, vagy ki legyen a hálótársa. Noha nyilván sokkal könnyebb úgy megmondani, hogy a másik kivel éljen, ha aztán a következményeket nem a döntést hozó viseli. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan rendszerek, ahol akár a házastárs is központi kiutalás tárgya, illetve kívülről, fejadagban határozzák meg az étkezést, és még egy társadalmi szervezet vezetőjét is külső hatalom nevezi ki. Ezeket a rendszereket azonban általában nem a „demokratikus” jelzővel szokták illetni. Függetlenül attól, hogy ezek az intézkedések a havi költség, a havi időbeosztás mekkora hányadát érintik.

Ezért – magánvéleményként – teljesen fölösleges számháborúnak, terelésnek, illetve maszatolásnak érzem, amikor a határon túliak választójogával kapcsolatban a szavazók lehetséges számával, szimpátiaviszonyaival, vagy a megszerezhető képviseleti hellyel érvel bárki is. Ahelyett, hogy néhány elvi kérdést, álláspontot próbálna tisztázni. Többek közt azt is, amit már érintettem. Azt, hogy mennyire demokratikus, ha valaki a másik megkerülésével, a másik kockázatára hoz bármilyen döntést? Szerintem nem igazán az. A másik kérdés természetesen az lehetne, hogy mennyire áll a moralitás talaján, ha valaki ilyen helyzetet alakít ki? Esetleg kiegészítve azzal, hogy mennyire tekinthető morálisnak, hogy az így kialakított helyzetet hallgatással, vagy akár tevőlegesen támogassa? Akár az olyan végletes fellépésig, amelyik gyűlöletkeltőnek minősít minden olyan megnyilvánulást, amelyik elutasítja a máséval csalánt verő szavazati rendszert.

Szeretni senkit és semmit nem kötelező

Amelyben egészen nyilvánvalóan megjelenik annak a kommunikációnak a romboló hatása, amelyik a nemzeti identitást, és „jogi cselekvőképességet” összemossa. Egészen sarkosan azt is lehetne mondani, hogy mindazok, akik elfogadják ezt az összemosást, a Fideszt támogatják. Mert elfogadják azt a gondolkodási ketrecet, amit a jelenlegi hatalom állított fel. Nem egy esetben akár a személyes konfliktusokat, ismeretségek megmérgezését is vállalva. De ettől még az egyes embereknek pont olyan véleményük lehet, amilyen nekik a legszimpatikusabb. Alkalmasint Gyurcsány Ferencről, illetve a DK-ról is. Szeretni nem kötelező egyiket sem. Zavaróvá akkor válhat, amikor nagyüzemivé válik a maszatolás. Ahogy legutóbb egy internetes mém kapcsán vált megfigyelhetővé. Egy, általam korábban nem, és most is csak a rá hivatkozó írások nyomán felkeresett Facebook-oldalon felbukkant egy kép, ami az említett választójog kritikáját volt hivatott látszólag illusztrálni.

Erről a képről a a Magyar Nemzet megírta, hogy nem azokat ábrázolja, akikre az említett oldalon hivatkoznak, és nem igaz, hogy nem laktak az országban. A HVG-nél már megjelenik egy finom célzás a DK-ra, de nem kötik a hamisnak tűnő képet az ellenzéki párthoz. Jelezve, hogy a Facebook-oldal impresszumából nem derül ki pártkötődés. Mire a történet a Mércéhez ért, addigra már DK-s elhatárolódást követelő, nem kicsit habzó, gyomorforgásos indulatcunamivá vált a történet. Mondjuk, a gyermekekhez annyi köze van az egésznek, hogy gyermekek is vannak a képen. Meg a morális, netán felelősségi kérdésekre sem kapunk itt választ a Mércétől. Ami a kép illetéktelen felhasználását természetesen nem menti.

De az lassan már el is sikkad az öngerjesztő indulatok hulláma alatt. Mert csak…