Egykor és ma – Nincs új a nap alatt 31. 0 58

roland topor

A saját zsebre dolgozó maffia költséghatékonyabb eszközöket talált fel hatalma megtartására, mint a szocialista állam. Csakhogy a leleplezés a közönség legfeljebb 2-3 százalékához jut el, kevesebb emberhez, mint egykor a Szabad Európa.


Első tétel

A diktatúrának nevezett ántivilágban, ha le akartam leplezni a hatalom hazugságait, gondoskodtak róla, hogy sehol se jelenhessen meg. Sőt, házkutatást tartottak, és elkobozták a gépiratot. Mindez jó volt arra, hogy gondolataimat senki ne ismerhesse meg, így aztán nem is ébreszthetett további gondolatokat senkiben. Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki nem bocsáthatta közre gondolatait. Sokan voltak, súlyosabb gondolatokkal, és súlyosabb retorziók érték őket, mint engem. És micsoda apparátust kellett működtetni a gondolatok terjedésének megakadályozására, és micsoda költséggel!

Ma, ha valaki le akarja leplezni a kormány folyamatosan áradó hazugságait – például azt a hazugságot, hogy a földpályázatok szabályosak voltak, vagy hogy a trafikengedélyeket szakmai szempontok alapján osztották ki, vagy azt a hazugságot, hogy az EU összeesküdött Magyarország ellen –, akkor a leleplezés elvileg megjelenhet két napilapban, néhány internetes újságban, két erősen korlátozott hatókörű rádióban és egy tévében. Micsoda gazdagság a diktatúrának nevezett ántivilághoz képest!

Árad a hazugság

Csakhogy a leleplezés a közönség legfeljebb 2-3 százalékához jut el, kevesebb emberhez, mint egykor a Szabad Európa. Miközben a hazugságáradat akadálytalanul hömpölyög az összes közszolgálati tévé- és rádiócsatornán, több országos hatókörű rádióállomáson, a minden háztartásba ingyen eljuttatott újságban és „kormánylevelekben”. A hazugságok cáfolatáról tehát a nagyközönség 97-98 százaléka egyáltalán nem értesül. Az arányok akkor sem változnak lényegesen, ha ehhez még hozzávesszük azt a néhány ezer embert, aki személyesen tapasztalta meg valamelyik disznóságot, mondjuk épp őt fosztották meg a földtől messziről jött műkörmös haverok, vagy épp az ő trafikját vették el. Ráadásul a masszívan nyomuló propaganda hatására még közülük is hihetik néhányan, hogy a dolgok amúgy rendben mennek, csak neki volt pechje, hogy épp ott volt, ahol akadozott a rendszer. Az eredmény ugyanaz, mint az „ántivilágban”: senki nem ismerheti meg a valóságot. Társadalmi hatását tekintve az a bizonyos 2-3 százalék nyugodtan tekinthető hibahatáron belüli értéknek. És még külön belügyi apparátust sem kell működtetni a valódi információk terjedésének megakadályozására, költsége pedig nulla.

Nem kell hozzá más, csak gazdaságilag lehetetlenné kell tenni a hatalmat bíráló médiumot. Az államot elfoglaló maffiától nem kap reklámpénzt, a frekvenciaosztással megbízott alvezértől nem kap ingyenes frekvenciát. Már csak a magáncégeket kell gyengéden figyelmeztetni, hogy ha netán hirdetéssel támogatnák valamelyiket, akkor lehúzhatják a rolót. Mintha azzal fenyegetnék őket, hogy ha adnak pénzt, akkor másnap tréfás kedvű vendégek fogják szétverni a berendezést. A fordított (mondhatni unortodox) védelmi pénz módszere jól működik, az ellenzéki orgánumok időnként már a szerzőiknek sem tudnak fizetni, a rádiók hallgatóiktól próbálják összekoldulni a működéshez szükséges minimális összegeket.Eközben a leleplezés szinte szünetel.

Kihalnak a kritikusok

A módszer következtében elindul a kritikus újságírógárda öregedése. Az internetes újságok szerzői már eleve ingyen dogoznak. Ehhez az kell, hogy vagy olyan állásuk legyen, ahova nem ér el a maffia keze, vagy nyugdíjuk legyen. Ahogy elnézem, inkább a nyugdíjas korúak száma nő a szerzők között. Ilyen körülmények között egy szépreményű ifjú újságíró, aki családot akar alapítani, kétszer is meggondolja, hogy valamelyik maffiát bíráló médiumhoz szegődjön, hiszen ingyen írt cikkekből nem fog tudni lakást venni. Elszegődik tehát olyan laphoz, rádióhoz vagy tévéhez, ahol nem azt írja, amit gondol. Egy idő múlva már nem is gondol, csak ír. A kritikus sajtó lassan kihal, mint a bölény, és már valódi információ sem lesz, aminek terjedését meg kellene akadályozni. Ami pedig nincs, annak hibahatára sincs.

Második tétel

A diktatúrának nevezett ántivilágban, ha néhány ember összejött, hogy a hatalomról vallott kritikus véleményét röpcédulázás, aláírásgyűjtés vagy tüntetés szervezésével fejezze ki, a BM rögtön lecsapott. Ehhez persze kiterjedt spiclihálózatot kellett működtetnie jó sok tartótiszttel és adminisztrátorral, rengeteg lehallgató készüléket kellett beszerelnie, titkos találkozóhelyként funkcionáló lakásokat fenntartania – hatalmas költségekkel. A szocializmusra jellemző puha költségvetési korlát az erőszakszervezeteknél volt a legpuhább.

Kirúgás és börtön

A „lebukottak” büntetése változatos skálán mozgott. A diákokat kirúgták az ország összes iskolájából. Az értelmiségieket kirúgták a munkahelyükről. Az alsóbb osztálybeliekre, akik nem voltak „kirúgásra érdemes” helyzetben, nagyobb valószínűséggel börtön várt. Színesítőnek ott volt még az útlevél bevonása és a rendőri felügyelet (REF) hetenkénti jelentkezési kötelezettséggel, utazási és szabadidő-eltöltési megkötésekkel. Ha pedig spontán módon mégis létrejött egy tüntetés, mint a március tizenötödikék, akkor a rendőrség brutálisan letörte, és jöttek a megtorlások. Semmi teret nem hagytak a rendszerrel szemben kritikus civil szerveződésnek.

Ma, ha néhány ember összejön, hogy a hatalomról vallott kritikus véleményét röpcédulázás, aláírásgyűjtés vagy tüntetés szervezésével fejezze ki, megteheti. Többnyire erőtlen kis akció sikeredik a dologból. Ugyanaz a néhány ezer ember ír alá, röpcédulázik vagy tüntet: akinek olyan állása van, ahova nem ér el a maffia keze, vagy diák, akinek szemhatárán még nem jelent meg a megélhetés kényszere, vagy nyugdíjas. A civil aktivitás létszámát erősen korlátozza a munkahely elvesztésétől való félelem. A hatalomnak ugyanis ÁVO, kitelepítés, Recsk és börtönök nélkül is sikerült elérni, hogy ugyanolyan félelem bénítsa meg az emberek, mint a diktatúrának nevezett ántivilágban. Hírek keringenek tüntetéseken készül filmfelvételekről, amelyek alapján embereket rúgnak ki állami vagy önkormányzati állásukból. Olyan történetek járják be az országot, hogy tanárokat politikai meggyőződése vagy ellenzéki politikus testvérük miatt rúgtak ki az iskolából. A pletykákból szivárgó félelmet aztán a maffia-kormány intézményesíti: mindenki szemeláttára büntetlenül tesz tönkre egy egész várost, mert meg akarja torolni a választáson tanúsított „hűtlenségét”; kötelező kamarákba és karokba kényszerít különböző foglalkozási csoportokat, hogy aztán mindenütt vezető beosztásba helyezett komiszárjai az etikai kódex bunkójával lecsaphassanak a „hűtlen” alkalmazottakra.

A jövedelmező elnyomás

A találékony maffiának a civil kezdeményezések elfojtása nemhogy pénzébe nem kerül, olykor még hoz is a konyhára. Egymilliárd forintot nyert azon, hogy ellopta a vörösiszap-katasztrófa idején összegyűlt adományt. Ezzel egyben egy üzenetet is küldött: „lássátok emberek, hiába adakoztatok, még arra is képtelenek vagytok, hogy megvédjék a saját adományaitokat! Elveszem én a kedveteket minden olyan öntevékenységtől és spontaneitástól, amit nem én szervezek. Elveszem a kedveteket a szolidaritástól.” Nem csoda, hogy a 2013-as árvíz után már csak harmadannyi  adomány gyűlt össze az államosított adományszámlán.

Harmadik tétel

A diktatúrának nevezett ántivilágban volt egy kiváltságos réteg, amelynek különböző privilégiumai voltak. Soron kívül kapott lakást, autókiutalást, telefont, üdülést, a „dollárboltban” forintért vehetett egyébként nem kapható nyugati cuccokat. A háza vagy lakása mellett építhetett egy balatoni nyaralót is. Ha honvédelmi miniszter volt, akkor sorkatonákkal építtette, így még spórolhatott is egy kicsit a költségeken. Ennél sokkal jobban a rendszer káderei nem igen tudtak meggazdagodni.

Az orgazda magántulajdon

Mára a maffia olyan társadalmi rendszert alakított ki, amelyben az egyre bővülő állami tulajdon mellett megmaradt a magántulajdon, hogy állami megrendelések formájában lehessen hova kilopni a pénzt, méghozzá a leleplezés veszélye nélkül. A diktatúrának nevezett ántivilághoz képest elképesztő vagyonok alakultak ki, ami önmagában nem lenne baj, ha ezt a vagyont újabb munkahelyek teremtésére, a gazdaság bővítésére használnák fel tulajdonosaik. De nem arra használják, hanem fitogtató fogyasztásra. Közben lassan a négymillió koldus országa lettünk, többek között azért, mert a maffia törvényhozó hatalmát az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésére használta fel. Ezzel az egyetlen rendelkezésével a keresők kilencven százalékától vett el pénzt, amit a gazdag 10 százaléknak adományozott. A többség elszegényítésével megszilárdította hatalmát, mert amíg az emberek azzal vannak elfoglalva, hogy mit esznek holnap, addig nemigen fognak ellentámadáson gondolkodni, még talán a védekezésen se, a leleplezés is elmarad. Meghúzódnak vackaikon, örülnek, hogy (még) élnek, és hálásak minden odavetett alamizsnáért.

Végül

Mi a különbség a diktatúrának nevezett ántivilág és Orbán maffiaállama között? A saját zsebre dolgozó maffia költséghatékonyabb eszközöket talált fel hatalma megtartására, mint a szocialista állam.


(Galamus, 2013. július 23.)

Előző cikk a sorozatból

Az erkölcsi fertő – Nincs új a nap alatt 30.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Legfrissebb cikkeink

figyelem

Összeütközött egy utánfutóján autót szállító kisbusz és egy tehergépkocsi az M1-es autópálya 42. kilométerénél, a Győr felé vezető oldalon. A …

Újabb nyílt levelet hozott a “posta”. A Város Kurír jó szokásához híven teret és lehetőséget ad minden vitára alkalmas kezdeményezésnek …

brexit

A leghangosabb Brexit-párti angol konzervatív Boris Johnson, aki várhatóan pártja új elnöke, és mint ilyen, Nagy-Britannia következő miniszterelnöke lesz, igyekszik …

alom

Minden politikus és politikai párt azt ígéri, hogy a nemzetet fogja szolgálni. Felvirágoztatja az országot, lakóinak életét jobbá teszi. Soha …

Pin It on Pinterest