Budapesti hétköznapok
Nem egyszerű történet: Egy szál hálóingben
Mi Magyarországon, a nem egyszerű történetek hazájában élünk.
Kolléganőnk alábbi sorai egy valódi jogállamban méltán tarthatnának igényt arra, hogy a hatalmon lévők végig gondolják a benne leírt javaslatot, és mindent megtesznek annak bevezetéséért. Mi viszont Magyarországon, a nem egyszerű történetek hazájában élünk.
Nem egyszeri, nem egyszerű történetek
Nem tudom, készülnek-e statisztikák azokról az idős, beteg, magányos emberekről, akik egy szál hálóingben, vagy alsónadrágban kerülnek be a kórházba.
Azokról, akiknek az ápolók vagy jószándékú ismeretlenek igyekeznek pótolni a legszükségesebb holmikat, hogy segítsenek megőrízni az emberi méltóságukat.
Lehet legyintgetni, vagy hallgatni ezekről a történetekről, de nekem ez nem áll szándékomban.
Tudom milyen érzés a kiszolgáltatottság
Az elmúlt hónapokban számos alkalommal voltam tanúja annak, hogy olyan magatehetetlen embertársakkal kerültem egy kórházi szobába, akiknek nem volt közeli hozzátartozójuk, barátaik rég meghaltak, és nem akadt senki, aki egy poharat, tiszta fehérneműt, vagy egy wc-papírt hozott volna nekik. És láttam, ahogy a kispénzű ápolók, kórházi takarítók és néhány betegtárs igyekezett pótolni a pótolhatatlant.
Tudom milyen érzés a kiszolgáltatottság, és tudom mit jelent, ha valaki az utolsóját is odaadja a szükségben szenvedőnek.
Borzasztóan szeretném, ha az ország valamennyi kórházában lennének tisztasági csomagok azoknak, akik ledolgoztak egy egész életet, de nem maradt senkijük, akitől ezt megkaphatnák. Szeretném, hogy ne az ápolók adják oda a saját tiszta pólóikat, törülközőiket, fésűiket, hogy ne a szobatársak vegyék a váltás fehérneműt.
Egy tisztességes rendszert szeretnék, pártok, politikai oldalak felettit, melyben létezik egy humánum minimum.
Szerző
