Embermese napjainkból – Időnként kimegy a temetőbe beszélgetni élete szerelmével

Egy igaz történetet szeretnék elmesélni. A főhőse -bár ezt gondolom szíves, örömest elhagyná – egy 70 év körüli, hajléktalan férfi. Napjainkban a cigányság mellett a magyar emberekben a legtöbb az előítélet a hajléktalan embertársainkkal szemben él. Kivert kutyaként, megvetettként, páriaként élnek, sorsuk az „úri” társadalom megvetése. Embermese napjainkból….

A legtöbb városban ki vannak tiltva a város központjából,

ne rontsák úgymond az összképet, és a templomból éppen kijövő dámák gyomrát nehogy már megfeküdje a nem éppen jól öltözött, zömében ápolatlan emberek látványa. Arra az egy apróságra sem gondolnak a hivatalosságok, hogy a hajléktalanok is -bármilyen furcsa egyeseknek- emberek, akiknek érzéseik vannak, akiknek emberi szükségleteik is vannak. Vajon hol tudják kis-, és nagydolgukat elvégezni, hiszen mindenhonnan ki vannak utálva. Az élet egyéb finomságairól nem is beszélve.

A megtört, az életbe megrokkant emberek többségének megvan a maga kis története, csak ez senkit sem érdekel. Ilyenek vagyunk, nem viseljük a másságot, országunkban a gyűlölködés jobban teljesít. Aki az utcán él, az megérdemli a sorsát – mondja a nagy többség.

Az idős férfi az ételosztáson lehajtott fejjel várt arra, -több száz társával együtt- hogy ingyen ételhez jusson. Beszédbe elegyedtem vele, ami nem volt könnyű, hisz a maga nyomoráról senki sem beszél szívesen. Elmondta, nem volt mindig ilyen ágrólszakadt, rendezett körülmények között élt, volt felesége, gyermeke, jó munkahelye. Tisztes körülmények között éltek, gyermeke tanult, párjával mindent megtettek, hogy az életben megállja a helyét.

Akik az éhezéstől jobban félnek, mint a járványtól, hiszen az éhség a mindennapjaik része - Ételosztás Debrecenben

Életét a munka és a család kötötte le, és „bevallotta” szerette a focit is, kijárt még a meccsekre is

Úgy érezte rendben van minden körülötte, azt gondolta nyugodt, békés öregkora lesz. A rendszerváltás után pár évig volt munkája, majd hol volt, hol nem volt. Egyetlen gyermekük saját családot alapított, rendezett körülmények között él. A több évtizednyi házasság után felesége meghalt, magára maradt és összecsaptak felette a hullámok. Egy ideig még próbált talpon maradni, aztán a kis lakás rezsijét sem tudta már fizetni, házát elárverezték. Támasza nem volt, felnőtt gyermeke párja nem látta örömmel a papát.

Kiutáltak

– mondja. Időközben nyugdíjas lett, szerény, jóval 100 ezer forint alatti ellátást kap. Önálló lakásra már nem futja és hát időközben le is épült. Még eltudja magát látni, de keserű szívvel gondol arra, mi lesz vele pár év múlva.

Nappalait általában az utcán tölti, korábbi emberi kapcsolatai megszakadtak

Magányosan tengődik, tudja, számára csak rosszabb jöhet. Belenyugodott már a sorsába, feladta a létért való küzdelmet. Minden nap szenvedés, öröme nincs, bánatát magában tartja. Egyébként is, kit érdekelne egy rozzant vénember sorsa? A hajléktalanszálló törzslakója, ott azonban barátokat nem, legfeljebb ivócimborákat lehetne szereznie. Megissza ő is a magáért, de -elmondása szerint- ismeri a mértéket. Családjával nincs kapcsolata, időnként kimegy beszélgetni a temetőbe eltávozott feleségével. Tudja, hogy élete szerelme onnan fentről is figyeli, és várja, hogy újra találkozzanak.

Forrás

(A fotó illusztráció)