Esti mese – a Kedves vezető álma

Éjfélre járt, mire a Kedves Vezető végzett napi teendőivel. Utoljára még meghallgatta a legfrissebb jelentéseket a közhangulatról, a haza állapotáról, azután elbocsátotta hű szolgáit, és maga is nyugovóra tért. Áldott hitvese és szépséges gyermekei már az igazak álmát aludták. Kikapcsolódásképpen olvasott még egy kis Sztálint, Maót, majd lehunyta megfáradt szemét és békésen elszenderedett.

A Kedves vezető álma

Álmot látott, és – bár nem volt babonás – felébredvén nyomban hívatta a megtisztelő Helyettes Vezető címmel (az államberendezkedés jellegéből következően nulla hatáskörrel) felruházott Legfőbb Írástudót, hogy jegyezze fel a különös álmot, és magyarázza el neki annak mélyebb jelentését – ha van.

Íme az álom, ahogy a Kedves Vezető elbeszélte:

Egy résnyire nyitott ajtó előtt álltam. Előbb sötét volt, aztán fokozatosan világosodott, végül már vakító fény tört rám az ajtó hasadékából. Benyitottam és beléptem. Érdekes, hogy a fény ott bent már nem vakított annyira, és körül tudtam nézni. A templombelsőre emlékeztető óriási terem túlsó végén bíborszín emelvényen arany trónus állt, azon ült pompázatos ruhában, fején fénylő koronával a Világ Ura. Mellette egy csodálatos hölgy és öt kisded, rajtuk is korona és palást, lábainál a hódolók serege. Nem éreztem sem félelmet, sem megilletődést, egyre közelebb és közelebb mentem a trónushoz. Tekintetemet merészen a trónuson ülő Fenségre vetettem, ő viszonozta pillantásomat.

Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán derűs mosoly áradt szét enyhén ráncos, de mégis erőt és bölcsességet sugárzó arcán, és magához intett. Odébb húzódott, és szótlanul jelezte, hogy üljek mellé az arany trónra. Kicsit szabódtam, mivel sportos öltözékem (futballmez és stoplis csuka) nem illett a környezethez, de ő mutatta, hogy rá se rántsak. Tapsolt egyet, és abban a pillanatban négy szolga hozta a méretre szabott palástot, csipkés inget, ékköves pantallót, kapcsos cipőt. Egyet se sóhajtottam és ott ültem a trónuson a Fenséges Úr mellett, magam is királyi ancúgban. Ekkor szétmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, levette a koronáját és a fejemre tette.




Erre már én is elérzékenyedtem, de mire erőt vettem magamon és felé fordultam, hogy köszönetet mondjak a kitüntető kegyért, meglepve észleltem, hogy a Fenséges Jelenség eltűnt, és immár egyedül ülök a trónuson, de a királyné és az öt gyermek nem mozdult, amiként a hajbókoló alattvalók serege sem mutatta, hogy észrevettek volna valami változást.

Már semmi nem gátolta, hogy alaposabban szemügyre vegyem a királyi családot, és íme mit látok: A királyné az én hites feleségem, a gyermekek az én öt drága virágszálam.

Eddig tartott az álmom. Ébredezve még próbáltam felidézni, kire is hasonlított az álombéli Felséges Jelenség – talán jóságos atyámra, talán a néhai Leonyid Iljics Brezsnyevre, nem tudom eldönteni. Nos, Legfőbb Írástudó, mit szólsz ehhez? A megszólított azonban nem válaszolt semmit, csak bambán bámult maga elé.

Aludjatok jól, álmodjatok szépet ti is, gyerekek!