Blogbazár
Fischer Ádám: mi az igazi hazafiság? (…) Amikor valakinek a saját országának bűnei sokkal jobban fájnak, mint a másikéi!
Fischer Ádám, a világhírű karmester 21 év óta a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja. Az emberi jogokat mindannyiunk elidegeníthetetlen jussának tekinti. Közéleti vitákban is gyakran megnyilvánul, interjúiban sem kerüli ki a kényes kérdéseket. Legutóbbi nyilatkozatai után éles támadások érték.
Mostani írásában ezekre reagál
Szeretnék a magyar sajtóban és a közösségi médiákon utóbbi időben megjelent, személyemet érintő kritikákkal kapcsolatban véleményt nyilvánítani. Ami a személyes megfontolásaimat, döntéseimet illeti: büszke vagyok arra, hogy 1999 óta tagja lehetek a Magyar Helsinki Bizottságnak. Már előtte is, 1980-tól többé-kevésbé aktívan vettem részt különböző civil jogvédő szervezetekben (Amnesty Internatioanal, Asyl Now stb.), amelyek menekülteknek segítenek.
Mert én is migránsként kezdtem. Akkor is, ha akkori helyzetem kivételezett és ezerszer szerencsésebb volt, mint a mai menekülteké. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy azt a segítséget, amit akkor a jószándékú nyugat-európai emberektől kaptam, továbbadjam a mai menekülteknek.
A személyemet illető felháborodott kritikákat két csoportra lehet osztani
Vannak, akik azt írták: amíg külföldön élek, addig nem kritizálhatom az itteni viszonyokat. Jöjjek haza, vállaljam a közös sorsot, akkor kritizálhatok. Merthogy kintről ez hazaárulás. A másik csoport szerint viszont, amíg itthon élek, nem piszkíthatok bele a saját fészkembe, nem taszíthatom el a segítő kezet, ha elfogadom mindazt a jót, munkát, kenyeret, amit itthon kapok. Menjek el külföldre, onnan kritizálhatok. Itthonról ez hazaárulás.
Ezekre a véleményekre még nem találtam meg a mindenkit kielégítő, helyes választ.ó
Arról viszont bármikor bárkivel vállalom a vitát, hogy
mit jelent a „haza iránti elkötelezettség”.
Úgy hiszem, az az igazi érzelmi azonosulás, amikor valakinek a saját országának bűnei sokkal jobban fájnak, mint a másikéi. Igazi osztrák hazafi volt Thomas Bernhardt vagy Helmut Qualtinger is, ahogyan valódi amerikai patrióta Noam Chomsky is – szemben azokkal, akik mindent kritikátlanul elfogadnak, ha azt hazájuk – leginkább a kormányuk – teszi.
Irigylem azért az osztrákokat, hogy mára szakítottak a
„csak hódolat érhet, nem bírálat”
típusú sértődött reakciókkal, és ma már büszkék Bernhardra és Qualtingerre. Remélem, a magyar közvélemény is el fog egyszer ide jutni, és valóban belátja majd, hogy Ady Endre mélységes hazaszeretetből írta a Nekünk Mohács kell c. nemzetostorozó versét.
A legfontosabbnak itt és most azt tartom,
hogy reagáljak a menekültek éheztetése miatti megdöbbenésemre érkezett kritikákra. Egy osztrák lapnak beszéltem erről. A magyar kommentek arról szóltak, hogy hazudok, az éheztetést már megszüntették, de nem is volt éheztetés, és ami volt, az jogos volt, stb. Operai berkekben ezt a többszintes, egészpályás tagadási módszert úgy hívjuk, hogy
„ennek nincs szakálla, és az se kék”.
De ennél azért szeretnék konkrétabb lenni
- Tehát igaz vagy nem igaz, hogy 2018 augusztusa és 2020 áprilisa között (tehát még a koronavírusjárvány idején is!) összesen 34 fogva tartott külföldi felnőtt személyt éheztettek a magyar hatóságok?
- Igaz vagy nem igaz, hogy a Magyar Helsinki Bizottságnak 24-szer (!) kellett villámgyorsan, minden más ügyet félretéve a strasbourgi bírósághoz fordulnia azért, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága újra és újra felszólítsa a kormányt, miszerint azonnal adjanak enni a fogva tartott embereknek?
Hálás köszönet illeti a strasbourgi bírákat, hogy ők minden esetben tették a dolgukat és közbeavatkoztak az éheztetettek érdekében.
Ha ezek a tények nem volnának igazak, akkor a hamis, valótlan, hazug állításaimért minden jogi és erkölcsi következményt vállalok
De ha igazak (és persze, hogy igazak), akkor a XXI. századi Európában ez olyan aljasság, olyan szégyen, amit nem lehet kézlegyintéssel vagy félrenézéssel elintézni.
Akkor meg kell tudnunk annak az embernek a nevét, akiben ez a hihetetlenül perverz gondolat megszületett, és azoknak a nevét, akik őt a végrehajtásában segítették.
Mert ők azok, akik történelmi szégyent hoztak ezzel Magyarországra. És ezt a szégyent az országról csak a történtek teljes körű feltárásával és a gonosz „adminisztratív intézkedés” értelmi szerzőinek (legalábbis erkölcsi) felelősségre vonásával lehet lemosni. A szokásos vállvonogatás, hogy
„hát ez van, ez egy következmények nélkül ország”,
most nem segít rajtunk.
És még valami…
ami talán a legnagyobb szégyen, az a magyar kormány folyamatos magyarázkodása, hogy a foglyok nem is voltak foglyok, mert bármikor visszamehettek oda (Szerbiába), ahonnan jöttek. Pont Magyarország érvel így?! 1956-ban Ausztria nem támasztott teljesíthetetlen feltételeket az érvényes útlevél nélkül, a határt illegálisan átlépő magyar menekültek tízezreivel szemben. Ahogyan éheztetéssel nem kényszerítette őket arra sem, hogy a Magyarországon megszerezhető étel fejében mondjanak le végleg a menedékjogukról.
A magyar állam kegyetlen válasz elé állította az éheztetett embereket: vagy az étel, vagy a menedékjog, mert ha a kenyeret választod, és (illegálisan!) átlépsz Szerbiába, azzal egyben lemondasz a menedékjogi védelmedről is.
Akárhogy is próbálják ezt védeni, csűrni-csavarni: az éheztetés az ország szégyene, a magyarság nevében elkövetett mérhetetlen bűn. Ez ellen tiltakozni kell, ez a tiltakozás hazafias kötelesség!
