Nyomorult satuban vagyunk, el kell húzni innen — Lapzsemle

Menjél innen, villámgyorsan; energiaipari koki; a kommünről reálisan Znamenák István ifjú színészként a Megáll az idő című filmben Őze Lajossal támasztotta a kocsmapultot. Két kevert mellett éppen belesüppedtek az 56 utáni magyar valóságba. Hogy kerül ez elő 2019-ben? Folytatódik a Heti lapzsemle.

Jó, hát akkor itt fogunk élni — vagy inkább mégsem?

„Nem kell ebbe itt belegebedni” címmel jelent meg a Magyar Narancsban Köves Gábor interjúja
Znamenák István színésszel. A hosszú beszélgetés utolsó sorait idézzük lapszemlénkben:

„Magyar Narancs:  — Tavaly, miután a Fidesz ismét kétharmaddal nyerte a választásokat, a csalódott ellenzéki fiatalok körében előkerült a Megáll az idő című film híres mondata, a „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Annak fényében, hogy a film az ’56 utáni viszonyokról szól, arról, hogyan darálja be Köves Dini és Köves Gábor generációját a rendszer, ez azért elég lehangoló.
Znamenák István: — Nem tudtam, hogy ez előjött. De miért is ne. Egy nyomorult satuban vagyunk, nincs mese. Egy mai fiatal nem érezhet mást, csak azt, amire abban a korszakban, amikor a film játszódik, egyáltalán nem volt lehetősége, vagy ha igen, akkor sorompót kellett szakítani hozzá. Hogy el kell húzni innen, de villámgyorsan. Ha ez marad, ha ez lesz, ami most van, nem fogok zokogni, legalábbis nem úgy, ha a fiam azt mondja egyszer csak, hogy figyelj, fater, muter, én most innen elmegyek. Mert egyszerűen itt nem lehet levegőt venni. Nem fogok csodálkozni, ha a fiam menni akar, és támogatni fogom benne. Menjél. Nem kell ebbe itt belegebedni.”
(Az interjú a Magyar Narancs 2019. március 21-i számában olvasható.)

Nem fukarkodtak a becsmérlő jelzőkkel

Marnitz István gazdasági szakújságíró munkásságát nem először ajánljuk olvasóink figyelmébe. Már a Népszabadság Gazdaság rovatában publikáló szakértőként ismertté vált: kőkeményen követte a hazai energiapolitika fura kanyarait. Ma már a Népszavánál folytatja sorozatát. A „rezsicsökkentés” néven nagy politikai sikert aratott blöff egyik legkiválóbb szakértője és kritikusa legutóbb a Népszava Szép Szó mellékletébe írt vezető tanulmányt „Fénykerülők” címmel. https://nepszava.hu/3029887_marnitz-istvan-fenykerulok
Megdöbbentő ügyet tárt fel az újságíró a széles nyilvánosság előtt: hazai pályán szenvedett súlyos vereséget a Mavir nevű, nagyhatalmú szervezet. A Mavir óriási hatalmat összpontosít, hosszú évtizedeken át az ő szakértői hadseregének szavára indulnak újabb és újabb méregdrága energiaipari beruházásaink. PAks2 megalomán projektjét is teljes mellszélességgel támogatják.
Mégis megtörtént, amit senki nem gondolt volna: megsemmisítő kormányzati kritika érte a Mavir elmaradott, elavult, elaggott monstrumát. Onnan, ahonnan végképp nem várták.
„Amikor az ember már beletörődne, hogy a hazai energiaipar is a sorosisták által igaztalanul támadott, szovjet típusú turbómagyar-szerepben lelt önmagára, a legváratlanabb helyről érkezik egy begőzölt, szenvedélyes, sőt, szarkasztikus Mavir-bírálat. De nem ám valami bloggertől! Hanem magától az államtól, vagyis a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivataltól (MEKH)”írja Marnitz István a Népszavában. „A hatóság kiemelt határozata annyira elutasítja a Mavir fejlesztési tervét, hogy annál nincs nyomatékosabb elutasítás. Egy hálózat nem csak több vas beépítésével fejleszthető; új eljárások nem vizsgálhatók új eljárások vizsgálata nélkül; a javaslatban egyszer sem szerepel a digitalizáció, az irányítástechnika és az időjárásfüggő szó – írja a MEKH.
A Mavir hozzáállását egészében elfogadhatatlannak, tarthatatlannak és színvonaltalannak nevezik, az állami céget nem hogy tervmódosításra, de alapjaiban új szemléletre kötelezik, aminek még főbb elveit is előre engedélyeztetniük kell. A közműhatóság ezúttal nem egy trükköző gázcéggel, hanem a magyar villamosenergia-rendszer, a társadalom évszázados hagyományú, százmilliárdos forgalmú-vagyonú, a legnevesebb szakembereket felvonultató idegközpontjával mosta fel a padlót.”
Marnitz István elemzése a Népszavában jelent meg.

A Tanácsköztársaság szerethető arca

Száz évvel ezelőtt kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, és bár nagyon rövid idő, 133 nap adatott meg ennek a történelmi kísérletnek, nagyon mély nyomot hagyott az emlékezetben. A rendszerváltás előtt szinte csak a vívmányokról esett szó, manapság viszont a vörös terror a slágertéma, a Tanácsköztársaságról szinte nem is hallani egyebet, mint a Lenin-fiúk viselt dolgait… (Még az általában kiegyensúlyozott RTL Klub is elkövette azt a hibát az évforduló estéjén, hogy egy szükségképpen rövid híradós összeállításban szinte egyébről sem hallhattunk, mint a vörös terrorról.)
Lássunk végre valami egyebet is!
A Magyar Narancsnak Bihari Péter történész nyilatkozott (az interjút László Ferenc készítette, „Öt percre még Márai is kommunista lett” címmel jelent meg a lapban.) Ebből idézünk egy részletet:
„Bihari Péter: …miközben a Tanácsköztársaság erősen démonizált történelmi epizód, és valóban diktatúraként működött, majdnem mindenki találhatna a szívének kedves mozzanatot.
Kezdjük itt: megpróbálták megvédeni az ország területét? Megpróbálták.
Magyar Narancs: Méghozzá paradox módon a világforradalom reményében, szemben a Szent István-i állameszme elkötelezettjeivel, akik eközben az antantnál kerestek menedéket.
Bihari Péter: Ez volt egyébként az a pillanat, amikor még az idős Benedek Elek is azt mondta, hogy mostantól akkor ő is kommunista lesz. Ahogyan számos későbbi horthysta tábornok is ott harcolt a Vörös Hadseregben, legalább a Clemenceau-jegyzékig és a visszavonulásig. Itt említhetném meg, hogy égbekiáltó disznóságnak tartom Stromfeld Aurél emlékének leértékelését, sőt kitagadását a nemzetből: mégiscsak ő volt a 20. század talán egyetlen valamirevaló, sikeres magyar hadvezére!
De visszatérve a Tanácsköztársaság intézkedéseire: voltak mindenféle haladó, utópisztikus, néha naiv kezdeményezések, amelyek között szintén akadnak az utókor rokonszenvére érdemes dolgok éppúgy, mint megmosolyogtatók.

A bér nem csodafegyver

Például rögtön megemelték a béreket — aztán csodálkoztak, hogy a munkások nem dolgoznak jobban, sőt.
Vagy hogy egy igazi értelmiségi utópiát említsek: a közoktatásügyi népbiztosságon belül megalakították a meseosztályt. Az új mesepolitika kialakításában Lukács, Balázs Béla és Lesznai Anna jártak az élen, mert — ahogy Lesznai fogalmazott — ők „évek óta tervezték a mese átalakítását, a csodáknak a mai életünkben való megjelenítését…

A Tanácsköztársaság és a művészet

Érdekes, és a mai jobbos-szélsőjobbos divattól eltérő szemléletű elemzést olvashattunk a Népszava Szép Szó mellékletében is, „A Tanácsköztársaság és az írók” címmel.

„A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!” emlékeztetett a szerző, .
„Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”

Előadás az előadás alatt

A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.”