A napokban írtam legkedvesebb egykori munkahelyem, a Kurir napjaink-beli utóéletéről. A példányok beköttetéséről, digitalizálásáról és arról, hogy a volt kollégák közül ki melyik példányt szeretné megvásárolni. A magyar sajtóban én voltam az első, akit beengedtek egy – akkor még kísérlet stádiumban lévő – veseátültetésre. A helyszíni riportomat őrző kötetet azonban már valaki elvitte. Így hát két interjúmat szerettem volna nyomtatásban megőrizni. Az egyik Berek Katival, a másik Gyurkó Lászlóval készült. Mindkettő 1996-ban. Rövid tárcám nyomán olvasóink közül többen kérdezték: van-e rá mód, hogy elolvassák ezeket az írásokat. Kérésük parancs! Három egymást követő szombaton jelennek meg. Íme a Berek Katival – agyvérzése után – készült első interjú:


Szavak helyett csak értelmetlen mássalhangzók

Vajon hány nő lehet Magyarországon, akit Kis vagy Kiss Katalinnak hívnak? A budapesti telefonkönyvben pontosan ötvenhármat sikerült összeszámlálni. Ők azok, akik a lánynevükön szerepelnek. Tehát a valós szám minden bizonnyal többszöröse ennek. Közöttük lehetnek olyanok, akik az 1950 táján oly sikeres magyar film, a Kis Katalin házassága egyik főszereplője, a szintén Katalin, csak éppen Berek játékának hatására, no meg a film címe miatt kapták a nevüket. Én magam szintén ismerek valakit, aki mindmáig büszkén meséli, hogy hogy szülei annyira a hatása alatt voltak a látottaknak, hogy így örökítették meg a filmbéli  élményt.

Több mint két esztendeig nélkülözni kellett a közönségnek Berek Katit, aki évtizedek óta az egyik legnépszerűbb  hazai színésznő. Sokan tudják, azért, mert nagyon beteg volt.

– Emlékszem, a bajt megelőző nap estéjén nagyon sokáig olvastam. Valamikor éjjel arra ébredtem, hogy ég a villany, a mellemen nyitva hever a könyv, az orrom hegyén meg ott billeg a szemüveg. Mindent az éjjeliszekrényre tettem, s eloltottam a lámpát. Valahogy szokatlanul bódult voltam, de ezt betudtam a fáradtságnak, hiszen intenzíven dolgoztam, s napi néhány óránál nem pihentem soha többet. Ahogy mondják, két oldalról égettem a gyertyát: magas vérnyomásom volt, három-négy órákat aludtam. De ez lételemem is volt, így nem sokat törődtem vele.

Reggel telefoncsörgésre riadtam. Nyúltam a kagyló után, de csak sokadszorra sikerült megfognom. Mondtam volna a hívónak, hogy segítsen, mert nem érzem jól magam, de szavak helyett csak összetorlódott mássalhangzók buktak ki belőlem. Újra kezdtem, próbáltam elmagyarázni, hogy nem vagyok részeg, hisz a vonal túlsó végén éppen azt kérdezgette az ismerős: – Mi történt veled, Kati, csak nem hajoltál el – tőled szokatlan módon – az éjjel? No, semmi baj, majd jelentkezem később, remélem, jól érezted magad.

Több mint két év az „edzőteremben”

Többen is kerestek, de én bizony sem mozdulni, sem beszélni nem tudtam. Aztán szerencsére a vidéken élő barátnőm is rám csörgött. Ő rögtön rájött, hogy valami nagy baj lehet. Először engem igyekezett megnyugtatni, majd az ország túlsó végéről riasztotta hozzám a budapesti mentőket – idézi föl a rettenet első óráit a művésznő.

Az otthonos, Dunára néző budai lakásban mindenütt könyvek. A háziasszonnyal átellenben hatalmas, bekeretezett fénykép Nagy Lászlóról. A nyitott ajtón át belátni a másik szobába. Szemben bordásfal, alatta tornaszőnyeg, mellette szobabicikli. Kati elérti pillantásomat.

– Hányingerem van, ha az „edzőteremre” nézek. Azt hiszem, hónapokban számolhatom ma már azokat az órákat, amelyeket ezekkel a kínzóeszközökkel szoros testközelben töltöttem.

Magamat képzelem a helyébe, és végigfut a hátamon a hideg. Nem tudom, vajon mennyire lettem volna kitartó, ha én járok így? Vajon a kétségbeesés legyűrt vagy erőn fölüli kitartásra ösztönzött volna? Egy súlyos agyvérzés, amelynek következtében az ember megbénul, megnémul és elveszíti a látását, egy civilt is könnyen letaglóz, afféle minden mindegy állapotba taszít. Mit érezhet akkor egy színész, akinek kenyere, lételeme a kimondott szó, a mozgás? Megelevenedik előttem – hiszen nem képes önmagát megtagadni; szóval, mimikával, taglejtéssel is eljátssza – az ágyban fekvő, mozdulatlanságra kárhoztatott ember, majd a későbbi, amint a tehetetlenséget leküzdve, munkára kényszeríti a béna végtagot, amely verítékes hónapok, évek után már valamennyire használható. Az unos-untalan ismételt logopédiai gyakorlatokkal újra tanul beszélni, artikulálni.

Visszatért a színházba

– Ott hevertem az akkor még öröknek hitt sötétségben bénán, s megpróbáltam gondolatban végigmondani Arany János Családi körét. Sikerült és én nagyon boldog voltam, mert ebből tudtam: nem hülyültem meg.

Azóta eltelt két és negyed év. Berek Kati ismét gyönyörűen beszél, s – ugyan botra támaszkodva – ha meginvitálják, már el-eljárogat néha színházba is. A jobb kezét nem nagyon tudja használni, ám mégis a memoárjait írja. Miközben azt taglaljuk, miképpen lehetne megkönnyíteni ezt a munkát, hirtelen boldog mosoly fénylik föl az arcán:

– Nem felejtettek el a kollégák. Most már hívnak játszani is. Nemrég együtt szerepeltem egy jelenetben a Duna TV-ben Eperjes Károllyal. Évek óta nem találkoztunk, s ő egy hatalmas csokor virággal érkezett a forgatásra. Hihetetlenül jólesett. Azóta megint forgattam ott, s most Novák Eszter hívott az Új  Színházba, García Lorca Vérnász című drámájának egyik szerepére, a szomszédasszonyra.

– Színpad, szerepek, játék. Hosszú, hosszú éveken át az egyik legfontosabb az életedben. Hol és mikor kezdődött?

Nem volt boldog gyermekkora

– Ó, hát valahogy úgy, ahogyan azt egy életrajzi paródiában írnák: már zsenge gyermekkoromtól színésznő akartam lenni. De – félretéve a tréfát – zsenge gyermek ugyan voltam, de boldog, gondtalan kislány bizony nem. Édesanyám egyedül nevelt minket, öt testvéremmel. Én voltam a legkisebb közöttük. Édesapámat – aki a hatodik gimnáziumot hagyta ott annak idején, amikor a nagyapám meghalt, hogy (az akkori szokásoknak megfelelően) mint legidősebb fiúgyerek, családfőként eltartsa és taníttassa a kisebbeket – nagyon fiatalon vitte el a szilikózis, és mi ott maradtunk egyedül. A testvérei, akik az ő kenyerén válhattak jómódú emberekké, azt mondták anyámnak, könnyítsen a helyzetén: engem, mint legkisebbet, adjon lelencbe – mert még csak ötéves voltam, és árvaházba csak hétéves kortól vettek volna föl.

Persze a mama ezt nem akarta. Végül a néném úgy vette rá, hogy azt mondta, adjon csak be, majd aztán ő kivesz onnan engem s elvisz magukhoz, a tanyájukra. Hogy akkor miért kellett előbb a lelencbe menni? Egyszerű! Így olyan ingyencselédet kapott, akit az állam ruházott és még fizetett is neki érte. Pontosan olyan kapcsolatom volt az unokatestvéremmel és a nagynénémmel, mint a mesebeli Hamupipőkének a mostohájával meg annak lányaival.

Csúfneve: Angolkóros

Aztán hétesztendősen jött az árvaház, ahol amint iskolás lettem, kiderült, hogy szépen énekelek, jól mondok verset. Így gyakran szerepelhettem. Csúnya, sovány kislány voltam. Úgy hívott ezért mindenki, hogy az Angolkóros. Nem tetszik? Gonosznak találod? Tudod, ott mindenkinek ilyen csúnya beceneve volt. Azt, hogy így szólongattak, csak megszoktam valamiképpen, de hogy színésznő szeretnék lenni, nem mertem mondani senkinek sem.  Féltem, hogy kinevetnek.

Édesanyám rendszeresen látogatott engem, s addig-addig könyörögtem neki, míg végül, tizenhárom évesen kivett az árvaházból. Battonyán cselédeskedtem, majd ismét hazakerültem. 14 esztendős kamaszként együtt építettem a háború után a Tisza-hidat a felnőttekkel. Aztán két év múlva, a Tisza parti szabadtéri színpadon egy partizánlányt alakítottam nagy átéléssel. Nem tudom már, mi volt a darab címe.

Az  előadást megnézte Balázs Béla, majd magához hívta „azt a picike kislányt”, s azt mondta, azonnal  szedjem a cókmókomat és jelentkezzem Pesten a Horváth Árpád Színészkollégiumban. No persze ez azért nem ment olyan ripsz-ropsz. Először is, éppen csak befejeződött a háború, s nekem nem volt sem télikabátom, sem ruhám, cipőm, fehérneműm. Fél évig azért dolgoztam, hogy mindezt megvehessem magamnak.

Egy napon anyám és a bátyáim elé álltam, és megmondtam:  Pestre megyek, színésznő leszek. Hallani sem akartak róla, számukra ez annyit jelentett, mintha azt közöltem volna, hogy utcalánynak állok. Nem tágítottam. Amikor a kis motyómmal útra keltem, a kisebbik bátyám a házunk előtt, az utcán úgy   megpofozott, hogy a nyomát – látod, itt van – a mai napig viselem az arcomon. Persze aztán később megbékéltek és édesanyám – amint önálló lakásom lett – hozzám költözött. Haláláig velem élt, a  legnagyobb békében és egyetértésben.

– Ezeket, a háború utáni éveket Jancsó Miklós filmje óta csak úgy emlegetjük, hogy a fényes szelek korszak…

Szponzorkeresőben

– Nehéz évek voltak, de csodaszépek. Képzeld el, hogy megérkeztem Pestre, senkit sem ismertem, s alig  találtam el a kollégiumba. Ráadásul zsúfolva volt, sehol egy talpalatnyi hely. Botorkáltam, botladoztam szobáról szobára a rengeteg szalmazsák között, amíg egy síró lányra nem bukkantam. Vigasztalgattam, mert mint mondta, hiányzott neki az édesanyja. Addig-addig, amíg végül egy hónapig vele aludtam a közös   szalmazsákon. Ő volt az egyik későbbi osztálytársam, Horváth Teri.

A nagyobb lányok megtanítottak bennünket sminkelni, összedobtuk a cuccokat, hogy mindenki csinosan föl tudjon öltözni, aztán – hogy is mondják ezt mostanában? – no, megvan! Szponzorkereső  körútra  indultunk. Egyik helyen székeket, a másikon asztalokat kunyeráltunk a főiskolának. Volt, ahol egy heti kajánkra elegendő krumplit sikerült összekoldulnunk.

Végül  elérkezett a felvételi ideje, de előtte még egy egyhetes pszichológiai tesztet kellett csinálnunk. Máig büszke vagyok rá, hogy a fiúk közül Sós Imrének és Bus Gyulának, a lányok közül pedig nekem sikerült a legjobb eredménnyel.

Forrás: cultura.hu

– Kik voltak még az osztálytársaid?

– Többek között Szemes Mari, Váradi Hédi, Psota Irén, Hacser Józsa, Bán János, Prókay István és Szénási Ernő.

– És a legkedvesebb tanárok?

– Gellért Endre, Rátkay Márton és Hegedűs Géza.

– Szegedi lévén, gondolom, „őztél”, amikor bekerültél a főiskolára. Nem piszkáltak miatta?

– Más a tájszólás és más az irodalmi nyelv. Verset, művészi prózát mindig az utóbbin mondtam.  Egyébként a  szegedi „őzés” azonos azzal a gyönyörű magyar nyelvvel, amelyen Bornemissza megírta az Elektráját, így  azt csak szeretni lehet.

– Mi volt az első főszereped?  

– Még főiskolásként, az Úttörő Színházban egy fiúszerep. A szovjet darab címe az volt, hogy Haza akarok  menni. Mellesleg hamar bedobtak a mély vízbe. Sokat játszottam a tanulóévek alatt a Madáchban és a Nemzetiben is. Utóbbiba szerződtettek az államvizsga után.

Díszleteket döntő, színpadi ordítás

– Színészi pályafutásod alatt csodálatos szerepeket játszhattál el. Emlékezetes volt a Szentivánéji álom Hermiája, a Lear király Reganja, A makrancos hölgy Katája, a Gyász Kurátor Zsófija, Az öreg hölgy  látogatása CÍaire Zachanassianja – hogy csak néhányat említsek. Kihagytam egy párat, hogy elmondhasd közülük a legkedvesebbeket.

– A Hosszú út az éjszakába Mary Tyronne-ja, Az ember tragédiájából  Lucifer, Adela a  Bernarda Alba  házából, Sarolta az István, a királyból és természetesen a különböző szerzők által írt Elektrák.

–  Volt-e be nem teljesült szerepálmod?

– Johanna. Ám az úgynevezett krisztusi korban, 33  évesen, elmondhattam Nagy László Mennyegzőjét, és utána már soha többet nem érdekelt Johanna. Tudod, világéletemben iszonyúan vágytam egy hatalmas,  szinte díszleteket döntő, színpadi ordításra, amelyben kiadhatom magamból mindazt a fájdalmat, feszültséget, amit az engem körülvevő világ így vagy úgy okozott. Nagy László műve kapcsán ezt is megtehettem.

Forrás: Hungaroton

– Az ország egyik legjobb versmondójaként tartott mindig is számon a közönség.

Évekig tartó gátlás egy megjegyzés miatt

– Még főiskolásként egyszer megkaptam: ez csak verset tud mondani. Legközelebb 29 éves koromban   szavaltam. Bennem ugyanis olyan erős gátlás alakult ki ettől a megjegyzéstől, hogy addig egyszerűen nem ment a dolog. Mint ahogy az is gondot okozott, hogy miután több fiúszerepet elvállaltam, rám sütötték,  hogy csak abban vagyok  jó. Persze a verseket azért a hallgatói időszakban is szerettem. A kedvenc költőm Nagy László és József Attila.

– Köztudott, hogy Gyurkó László annak idején kifejezetten neked írta a Szerelmem, Elektrát. Szerintem ennél nagyobb elismerést nem  kaphat egy színésznő. Azt hallottam, mások is megtiszteltek neked dedikált alkotásokkal.

– Valóban. Írt nekem Nagy László, Weöres Sándor, Károlyi Amy. Karinthy Ferenc pedig rólam mintázta az  Ezer év Szabó Annáját. Annyira, hogy a darabban általam mondott mondatok köszöntek vissza.

– Még beszélgetésünk elején említetted, hogy bizony igencsak intenzíven teltek a napjaid. Mikor jutott időd a magánéletre?

– Nem igazán volt jellemző. Persze azért volt néhány nagy szerelmem, három férjem, s van egy gyönyörű,  felnőtt fiam. Az ő édesapja a nemrég elhunyt Zolnay Pál, aki – bár elváltunk – 39 éven át mindig megmaradt barátnak, társnak, szövetségesnek, a világ legbiztosabb támaszának. Elvesztése óta betölthetetlen az űr az életemben.

Forrás: delmagyar.hu

Színház mindig lesz, akármilyen időket élünk

A vidáman, élénken csillogó szem elfátyolosodik. Már bánom a kérdést, de Kati nyel egy nagyot, kissé  megköszörüli a torkát, s máris arról érdeklődik, hogyan élek, vannak-e gondjaim, s ha igen, mifélék. Teszi ezt olyan empátiával, hogy észre sem veszem, s kérdezőből kérdezetté válok. Jólesik az együttérzése –  hiszen kinek nincs valami baja manapság –, miközben elszégyellem magam. Lépünk egyet, s már megint a színház. A mai helyzet.

– Nehéz ma az élet, különösen nehéz a színházaké. Egyik napról a másikra vegetálnak, a csőd szélén tántorognak. De nincs miért panaszkodni. Amerika is 250 év alatt jutott el oda, ahol most tart. Nálunk  meg  csak öt esztendő telt el a rendszerváltás óta. Színház mindig lesz, akármilyen – kultúrának nem  kedvező – időket élünk. Mert ezt akkor is kell csinálni, ha nincs pénz és az emberek tojással fizetnek, s akkor is, ha saját rongyban állunk a világot jelentő deszkákra – mert azok valóban a világot jelentik.

Kapcsolódó

Húsz éve számolták fel a Kurírt

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét