Húsvét-vasárnap a legsötétebb Józsefvárosban

Húsvét vasárnapján szakadt az eső és így az ember unalmában már kora délelőtt megette a piros tojásokat, ami kevés jutott. Délután mindenki az eső végét várta és öt óra tájban, amikor alábbhagyott a zápor, a nép elöntötte az utcákat.

Ahol sok ember együtt van, ott mindig van valami látnivaló,’ ott mindig akad írnivalója a riporternek. Nekivágtam tehát a legsötétebb Józsefvárosnak és utólag is megállapíthatom, hogy nem lett volna hiábavaló, ha ebben a sétában a főváros tekintetes tanácsának egynémely tagja szintén részt vett volna.

Bolyongás Budapest nyomora és szemetje között

Indulás a Tisza Kálmán-térről, amelynek közbiztonsága az utóbbi időben módfelett emelkedhetett és bizonyára a szerelem, amely a jobb napokban itt dúlt, szintén alábbhagyott, mert cserjéiknek, bokroknak és más diszkrét függönyt alkotó növényzetnek többé nyoma sincs itten. Mintha az egész háború itt zajlott volna le. Sőt a legfontosabb kellékből, a padokból, amelyekben olyan dúsan népes volt a Tisza Kálmán-tér, hírmondónak sem akadt. Elfűtötték valamennyit a télen, ha ugyan már a múlt nyáron el nem kommunizálták. Nürnbergben láttam az úgynevezett Dutzentleich-et, ahol tizenkét tó van egy rakáson. Ez is elbújhat a Tisza Kálmán-tér mellett, mert itt lépten-nyomon hatalmas tengerekbe ütközik az ember.

A környékbeli serdületlen ifjúság, pedig húsvéti ‘Szórakozásként minden antiszemita tüntetés jellege nélkül Vörös-tengert játszik és nem száraz lábbal ugyan, de tíz-húsz tengeren gázol át egymásután. A legnagyobb tenger partján éppen most ül le egy ifjú úr csinos kis télikabátban és kegyetlen kezekkel tépi le cipőjét, fehér harisnyáját. Aztán egy merész hurokvetéssel a cipőket egymásba kapcsolja, a nyaka közé keríti és indul neki a nem végtelen, de mocskos tengernek. Kerestem a Tisza Kálmán-tér főparancsnokát, a karszalagos csőszt A Városi Színház bejáratánál állt, nézte a nőket, akik a délutáni előadásról távoztak. Vagy a színházat őrizte? Lehet. Mert elvinni a Tisza Kálmán-térről már csak ezt lehetne.

A Kun-utcán át, ahol a tűzoltók laktanyája, a köztisztasági hivatal t’s a Dologkórház ülnek sorban egymás mellett, a nevezetes Teleki-térre jutunk, ahol hétköznapokon olyan vásárt csapnak a munkanélküliek és a dolgozni nem akarók, mintha állandó népgyűlés. lenne itt. Óriási nyüzsgő, mozgó tömeg ez az óriási tér. Ki a grammofonját, fényképezőgépét, ki meg az utolsó ingét hozza vagy küldi ide eladásra. Most teljes csend, egy lélek nem mozdul az egész/téren, csak az úttesten sétáinak az emberek. A tér három oldalán egy-egy (kávéház, mindegyik zsúfolva egymás fülébe sugdosó emberekkel.

A legnépesebb a Hindenburg-kávéház. A Cafe Hindenburg. ltt is súgnak. Vájjon mit súghatnak?

A legpiszkosabb utca

A Szerdahelyi-utcába kanyarodom be. Ennek az utcának híre van ma Pesten, azt mondják, ennél el- hanyagoltabb, piszkosabb utcája nincs ma a fővárosnak. És konstatálni kell, hogy nem Magyarországon, de a leglomhább török városban sem lehet büntetlenül egy ilyen szemétdombot utcának nevezni.

A házak szomorú ablakain a nyomor kandikál ki, sáros, lompos udvarokon rogyadozó lábakkal taposnak az emberek, de az utca közepe minden képzeletet meghaladó módon szégyenletes. Minden ház előtt külön szemétdomb hamuból, rongyokból, szalmából felépítve. Odébb gödrök és sár, megint sár és. bűz és szemét. Az első tavaszi szellő jöjjön és itt a kolera. Portelem ezt még csak látni is. szerencsés vigasztalásként itt van a Józsefvárosi Variete is, amelynek kapui — fájdalom — ezúttal még zárva vannak, de falak, autók és ablakok rokonszenves mocskossága, valamint egy régi színlap patinás nevei elárulják a nívót, amely itt divatos. Tűt gyönyörködtette hálás közönségét valaha a nemrég elhunyt ifjú Mosolygó Ferenc is, színművészeink egének e ritka tüneménye.

A Mátyás-térre érünk, amely legelső áldozata lett a világháborúnak. A mozgósítás harmadik napján ennek a térnek csinos kerítései megszűntek a létező dolgok közé tartozni. Gulyás-ágyúk vonultak fel és a pázsitot öreg népfelkelők fáradt teste préselte le. Ma olyan kopasz az egész csinos kis tér, hogy szinte egy fát sem lehet rajta felfedezni.

Ünnepel a Madách-utca

A Madách-utca: ez a legeslegsötétebb Józsefváros. Az utcán rengeteg ember. Nyüzsögnek, mint a hangyaboly. Ha a lakásínséggel akartok találkozni, ide jöjjetek ünnep délután és meg fogjátok látni, hogy annyi ember, amennyi itt csak az utcán van, el sem férhet ezekben az apró, szutykos lakásokban. A házak előtt százával kaszinóznak az emberek, az utca közepén újabb csoportok, legnagyobbrészt cigányok. Furcsa, különös, sehol nem észlelt levegője van ennek az utcának és furcsa, különös lakói. Szembe jön egy ember, horgas az orra, olyan a feje. mint egy (karvalyéi. Rajta orosz katona köpenyeg, lovász-sapka. a hátán vörös hátizsák. Léptei úgy zuhognak, hogy megriadnak a cigány kisasszonyok, akik maguk is különös lényeik. Harmincán állnak egy csomóban, az egyik szennyes és rongyos, a másik selyem parádéban, a harmadik egyszerű kartonba* és mind a legnagyobb barátságban. Minden második udvarban verkli iszol, a verklisek itt keresnek legtöbbet, ahol a cigányok laknak. Az egyik udvarba* három pár pöttöm gyerek keringőzik, a másikban a’ három emelet folyosója rogyásig megtömve emberekkel, akik áhítattal hallgatják a recsegő verklit.

Az igazi demokrácia

A Kálvária-tér csendesen gubbaszt és gőgösen néz le a Baross-utcára, amely lábai előtti térdel és egy ócska gramofonnal’ ad neki szerenádot. A Koszorú-utcába térünk be: ez a nyárspolgárság típusa. Vizitelő családok búcsúzkodnak a kapualjakban és literes üvegekben viszik haza a vacsorához való bort. Egy-két ház előtt konflis, a kocsis lakik itt és beszól egy pillanatra az otthonlevőkhöz. Most egy kétfogatú érkezik. A kocsi belsejéből egy úr száll ki és nemes egyszerűséggel kezét nyújtja a kocsisnak: – Szervusz — mondja — hát majd holnap…

No, gondolom, ez az igazi demokrácia, de hamarosan felvilágosítanak, hogy nem demokráciáról van szó, hanem csak az egyik fiakkeres búcsúzott el a másiktól.

A Nagyfuvaros-utcán át a Déry-utcába kanyarodunk, hogy Budapest még egy szégyenével találkozzunk. Ennél zeg-zugosabb helyet elképzelni sem lehet. Az egyik oldalon rozoga kerítések, üres; telkek, fal omladékok, a másik oldalon épületsorok, de olyan rendetlenségben, olyan összevisszaságban, hogy sarok-sarokra következik és művész legyen az, aki ezt valaha szabályozni tudja. Pedig ez szinte a város közepe.

A Rákóczi-téri vásárcsarnok előtt egy öreg asszony ül. pogácsát majszol, előtte piros, zöld és lila üvegek állanak. Holnap öntözködnek a Józsefvárosban. A Német-utca sarkán három züllött csavargóba ütődöm, félelmetes a szemük járása és a pálinka szaguk. A Népszínház-utcán robognak a villamosok még az oldalukról is fürtökben lógnak az emberek s ez azt jelenti, hogy a Józsefvárosban befejezték Húsvétvásárnapot. (p. b)

Fővárosi Hírlap, 1920. április 7.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük