ifjabb Vidnyánszky Attila: Édesapám miatt engem is sokan megtaláltak…

„Nekem mindig azt tanították, bármilyen pozitív visszajelzést kap egy színész, legyen az egy vastaps, egy előadás utáni SMS vagy éppen egy díj, mind arra valók, hogy energiát merítsünk belőlük. Így is fogom fel a sikereket. Az emlékgyűrű más, azt a társulattól kaptam, és igazán nagy boldogságot szerzett nekem. Azt nem tudom, van-e olyan ember, aki felismeri, ha elszáll, de remélem, észrevenném, ha ilyesmi történne velem.”

Ifjabb Vidnyánszky Attila nagy jövő előtt álló színész, legutóbb – a társulat döntése alapján – megkapta a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. A 168ora.hu-nak adott interjújából idézünk:

A legfontosabb a család és a barátai véleménye.

Azon belül is a nagymamájáé: ő foglalkozott vele kicsi gyerekkora óta, lényegében ő készítette fel a pályára. Mindegyik előadását megnézi, ő a legőszintébb kritikusa:

„Tavaly például az egyik bemutatóm után közölte, hogy nem kellett volna elvállalnom, mert a sok egyéb munkám miatt ezt már nem bírtam el. Azt mondta, nem úgy voltam jelen a színpadon, ahogy jelen kellett volna lennem. Az ő véleménye is szerepet játszott abban, hogy tavaly nyáron leszerződtem a Vígszínházhoz, megértettem, hogy most túlságosan fárasztó a szabadúszás.”

Kikerülhetetlen volt, hogy ne beszéljen arról, mit jelent a Nemzeti Színház igazgatója fiának lenni:

„Áldás és átok egyszerre, de ezen a kérdésen már túl vagyok. Volt, hogy megszenvedtem a dolgot. Édesapám előre megmondta, hogy miatta számos támadást kapok majd, mások azt javasolták, hogy változtassak nevet.” /…/ ” Meg kellett vívnom a saját harcomat a nevemmel.”

Nagymamája készítette fel

Elmondta, a családjával közösen döntöttek arról, hogy érettségi után Budapestre jön a színművészetire, de a nagymamája készítette fel. Utólag kiváló döntésnek tartja, hogy édesapja kimaradt ebből az egészből. Tiszteli édesapja munkásságát, örök példa lesz előtte, ahogy a semmiből csinált színházat Beregszászban. Ő már egészen más helyzetből fut neki az életnek:

„Egyetemista voltam, amikor a legnagyobb viták zajlottak a Nemzeti Színház igazgatóváltása körül. A szakmai és politikai vihar egyik gócpontja éppen a színművészeti egyetem volt. Édesapám miatt engem is sokan megtaláltak. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mi folyik a színházi életben. Szerencsére a tanáraim és a barátaim megvédtek a támadásoktól, segítettek, hogy ne folyjak bele az eseményekbe, hogy túlélhessem azt az időszakot. Tanultam belőle.”

Ami történt nem Alföldi és Vidnyánszky harca volt,

másrészt olyan emberek generálják a legtöbb feszültséget a színházi világban akkor is, most is, akik többnyire nem látnak bele, nem is értenek hozzá, vagy pusztán csak így tudnak érvényesülni:

„A színházat érintő közéleti-politikai viták nyilván érdekesek a nyilvánosság számára, de a szakmán belül azért pontosan érzékelni lehet, ki milyen színvonalat képvisel. Az ember olyan helyzeteket keres, ahol adni, érvényesülni tud, és ha lehetőségem lenne rá, és lenne értelme, miért ne dolgoznék meghatározó színházi személyiségekkel, akár Alföldivel is? Mint ahogy örömmel dolgoztam korábban a Nemzeti Színházban, a Radnóti Színházban, a Latinovits Színházban. Mindenesetre most mindenben a Vígszínház az első, és az, hogy ne veszítsem el azokat az embereket, akikkel eddig dolgoztam.”

Alföldi Róbert állampolgári felháborodása

A Vígszínházban a Hamlet főszerepét játssza. A darab nyíltan reflektál a hazai közállapotokra is:

„Ez is feladata. Csak akkor érdemes színházat csinálni, ha a körülöttünk lévő világról akarjuk elmondani a gondolatainkat, megfogalmazni az érzéseinket. Megértem, ha egy színházi előadás célja pusztán a szórakoztatás, de nézőként is azt szeretem, ha provokáció történik a színpadon, ha megmozdul bennem valami, amin utána még sokáig rágódhatok. Egyre kisebb a rés az emberek lelkében, de a színháznak – mindegy, milyen formában – be kell találnia.”

Amikor a Marton-ügy kipattant, a Vígszínház művészei közül egyedül ő fogalmazta meg nyilvánosan a véleményét:

„Úgy emlékszem, nem csak én reagáltam az eseményekre. Tizenhét évesen kerültem Marton László osztályába az egyetemre. Ő vett föl, ő terelgetett, ő adta az első lehetőséget a rendezésre, később magához vett tanársegédként bent ülhettem az óráin. Belső kényszer volt, hogy megszólaljak. Mint ahogy az is, hogy a vívódásaimat fogalmazzam meg, ne egy elvtelen kiállást mellette. Nem csak neki tartoztam ezzel.”

Sárosdi Lilla: volt, aki Szent Johannának tartott, volt, aki kurvának

Egyáltalán nem tartja magát küldetéses embernek, művésznek:

„Gyerekkoromban volt idő, mikor nem engedtek át a határon, előfordult, hogy elvették az útlevelem. Az egyik gimnáziumi barátom a határon seftelésből próbál megélni, az egyik egyetemi társam pedig épp New Yorkban dolgozik. Én meg kettejük között bűvészkedem egy budapesti színházban. Nincs küldetéstudatom, csak próbálom megérteni azt a világot, ami körülvesz. „