Jeszenszky Géza: Visszatekintés a győztes 1956-os magyar forradalomra

A magyar társadalom sokat várt Amerikától, de nem katonai segítséget.

A NATO beavatkozására – ami a földrajzi, fizikai összeköttetés, Ausztria semlegessége miatt sem volt lehetséges – Magyarországon akkor senki sem számított. A koreai példa alapján az ENSZ föllépését, „kéksisakosok” küldését reméltük, elsősorban megfigyelőként, de ha kell, fegyveresen is beavatkozó nemzetközi erőként. Az ENSZ Alapokmányából ez következett volna. Ausztria ugyan őszintén és mélyen együttérzett a magyarokkal, és minden elismerést megérdemel a magyar menekültek számára nyújtott hatalmas segítségért, de félt az oroszok visszatérésétől, és gondosan ügyelt arra, hogy politikája ne veszélyeztesse semleges státusát.

A tragédiával végződő magyar forradalom hihetetlen megrendülést, együttérzést és segítőkészséget váltott ki világszerte.

Sokan hibáztatták saját kormányukat a magyarok megsegítésének elmaradása miatt. Ma már világosan látható 56 világtörténelmi jelentősége. Megrendítette nemcsak a Kremlt, de a világkommunizmus egész építményét. Rést ütött a Vasfüggönyön, s kétszázezer tanú menekült ki e résen, hogy az egész világ előtt tanúskodjék, mi is történt Magyarországgal. Még a túlerő által leverve is ösztönző példa volt: a magyar tanulságok ismeretében próbálták ugyanazt a célt, a szabadságot és a függetlenséget más eszközökkel elérni a csehek 1968-ban és a lengyelek többször is, a leglátványosabban 1980-ban. 1956-tól egyenesen vezetett az út a hidegháborúban aratott nyugati győzelemhez, a berlini fal ledöntéshez, az európai kommunista dominók eldőléséhez, és a NATO kibővüléséhez. A magyar forradalom erkölcsileg győzött 56-ban, és ténylegesen 1989-ben.

De kik csinálták ezt a forradalmat?

A kiábrándult kommunisták kezdték: a Petőfi Kör. A Műegyetem és a többi egyetem diákjai robbantották ki, köztük olyan későbbi barátaim, mint az emigrációba kényszerült Lipták Béla, Jónás Pál és Fegyvesi Károly, az itthon maradt Szabó Iván, Halzl József, Sámsondi Kiss György. A Néphadsereg kiábrándult tisztjei: Marián István, Maléter Pál és követőik. Az írók, Háy Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Benjámin László, Déry Tibor. A kommunistából hazafivá vált Nagy Imre és barátai – akik később vállalták a mártírságot, akik emlékét törvénybe iktattuk és ma egyesek megtagadják. Az újra megalakult kisgazdapártiak (Tildy Zoltán, id. Antall József), parasztpártiak, kereszténydemokraták. Az 1948-ban bedarált, bebörtönzött, elűzött szociáldemokraták, élükön Kéthly Annával. Tanárok, társadalomtudósok, köztük Bíbó István. A börtönből szabadult papok, élükön Mindszentyvel. A forradalmi bizottságok tagjai. A munkások és megszervezőik, mint Rácz Sándor és Dénes János. A szabad sajtónak elkötelezett újságírók. A „pesti srácok”: egyetemisák és ipari tanulók. Jobb- és baloldalinak nevezhető tízezrek együtt, egységben álltak szemben a sztálinista diktatúrával, terveztek egy demokratikus, pluralista magyar köztársaságot.

1990-ben azt hittük, hogy most mindaz megvalósul, amit 1956 akart.

Az alapelvekben egyetértő, a módszerekben egymással vetélkedő, de egymást tisztelő politikai erők. Szabad, sokszínű sajtó és közélet. Működő, korrupciómentes piacgazdaság, szociálisan érzékeny társadalompolitika. Szövetség a demokratikus világgal. Képesek vagyunk-e követni 56 hőseit, megvalósítani céljaikat?

(A cikk eredeti közlésének: kerekasztal-mp.hu. A szerző történész, egyetemi tanár, egykori külügyminiszter, a V21 tagja)

Bibó István: a szabadságszerető ember politikai tízparancsolata