Kilátástalanságra ítélve

Márciustól megszűnik Tatabánya-Mésztelepen a Máltai Szeretszolgálatnál végzett közmunka, és elképzelhető, hogy más településeken is hasonlóan drámai a helyzet.

A szervezet tatabányai dolgozói és az érintett 27 mésztelepi nő mindössze néhány napja szereztek tudomást a döntésről. Nem túlzás azt mondani, hogy valamennyiüket sokkolta a hír, hiszen az itt élők számára gyakorlatilag reménytelen bármilyen munkát találni a környéken. Mésztelep maga a gettó, maga a nyomor, a szegénység, a kiúttalanság mementója.

A közmunkát elvesztettek körében teljes a tanácstalanság és a kétségbeesés

A Máltaiak barátságosan berendezett házában néhány asszony ül a számítógép előtt. Keresik, akad-e bármilyen állás, de elmondják, ha van is, annyi a jelentkező, hogy nekik az esélyük szinte a nullával egyenlő. Mindannyian családanyák, van aki évek óta a szervezetnél dolgozott, és a nyolc általánost ez alatt az idő alatt fejezte be. Ám nem ez a jellemző. A 27 fő többségének nincs meg a nyolc általánosa. Mondják, akinek van, az sem igen boldogul, mert tovább lépni innen nem lehet, ugyanis helyben évek óta nem indult szakmai továbbképző tanfolyam sem, állítólag azért, mert nem volt elég jelentkező.

A jelenlegi helyzet azonban minden eddiginél drámaibbnak tűnik.

Az asszonyok nagyon összetartanak, és bíznak a Máltaiakban. A szeretszolgálat szociális dolgozói az elmúlt napokban megállás nélkül azon fáradoztak, hogy megoldást találjanak az áldatlan helyzetre. Ők maguk sem tudják, hogy hogyan tovább, hiszen kevesen vannak, és a jövőben a kieső közmunkások feladata is rájuk hárul.
A takarítástól a mosógépek felügyeletéig gyakorlatilag minden. Ahogy hallgatom az ott lévőket, kattognak a fejemben a szavak: embertelenség, irgalom. És látom az elszánt tekinteteket, és csak azt érzem, nem adták fel a küzdelmet. Még nem adják fel. Annamária és Gizella a két szociális munkás a vezetőjükkel, Vörös Péterrel együtt keresik a megoldási lehetőségeket.

Az az érzésem, hogy a lehetetlenre is képesek, de csodát tenni nem tudnak

A magyar társadalomnak ezt a peremét alig vannak akik ésszel, szívvel, humánummal képesek feldolgozni.
A segítség kevés, a nincsből nincstelenség fakad. Jó esetben a Mésztelepről a szomszédos 6-os telepre sikerül valakinek átköltöznie. Ott a legtöbb házat már nem járja át a hideg, a falak stabilabban állnak. Vörös Péterék szavaiból kicseng, nagyon komolyan veszik az érintett családok sorsát, és számukra a velük való kapcsolat élő, nagyon személyes, és tudják, nem csak kenyérrel él az ember.

Mésztelepen a kenyér szó szerint maga az élet

Közel 1200 felnőtt és gyerek tengődik egyik napról a másikra. A máltaiaknál csütörtökönként osztják a kenyeret. Kedden pedig gyümölcsöt, zöldséget, más adományokat. Nem kérdezem, hogy elegendő-e, hiszen látom a valóságot. Az asszonyok elmondják, hogy szerencsére a gyerekek az iskolában ingyen kapják az ebédet, de a hétvégéket – pláne most, hogy megszűnik a munkájuk -, fogalmuk sincs, hogyan fogják átvészelni.

A Máltaiak házával szemben lévő épületből februárban lakoltattak ki egy többgyermekes családot

A kora tavaszi napfény csillog a befalazott ablakok szegletén. Arrébb viskók, tákolmányok sorakoznak. Minden befalazott építményre jut egy, amiben laknak. Az Iskola utca első házán virít a felirat: ÉLETVESZÉLY.
Az emberek akikkel találkozom, azonban ugyanolyanok mint mások, leszámítva azt a tényt, hogy a szegénység és a nyomor korai ráncokat festett az arcukra. Van akinek van munkája, van akinek nincs. Egy hatgyermekes munkanélküli édesanya, Tóth Mária beinvitál az otthonukba, és elpanaszolja, hamarosan ki kell költözniük innen, mert a háznak nincs teteje, ezért életveszélyessé nyilvánították. Amit cserébe kaptak, ott viszont semmi sincs, pontosabban ami van, az lakhatatlan.

A tetőtlen, jelenlegi házukban tisztaság és rend uralkodik.

A földön laminált padló, a konyhában gáztűzhely, hűtő, a mosogató mellett szépen hímzett konyharuha, az edények elmosogatva. Senkinek egy szava nem lehet. Mária különösen büszke arra, hogy külön wc-t is csináltak, és van zuhany is, és a gyerekeik rendesen járnak iskolába. A családdal él a 83 éves nagypapa is. Betakarva alszik egy szobában. Hagyjuk is.

Átmegyünk a majdani új ” otthonba”.

Nem kell messzire menni, mert a másik utcában található. Ránézésre kívülről nem sokkal jobb, mint a jelenlegi. A szeméthegy azonban itt is pont akkora, mint az összes többi ház körül. Ám az igazi döbbenet akkor ér, amikor átlépjük a küszöböt. Szétverve minden, lógó vezetékek, betört ablakok. A látvány leírhatatlan és sokkoló. Sok-sok millióra lenne szükség, hogy lakható otthon legyen.

De honnan legyen a sok millió, ha hónap végére még egy árva forintjuk sem marad?

A jövedelmük alapján jobb helyre nem jogosultak, csak ide. Marad a mésztelepi lét. Ha nincs tető, akár a csillagos ég alatt. Mária tördeli a kezét, és kétségbeesve panaszolja, írt már ő a TV2-nek is, hogy segítsenek, de még nem válaszoltak. Pár száz méterrel távolabb a hajdani állomás romja meredezik az ég felé. Volt itt egyszer egy jobb élet. Munka is volt, meg megélhetés. A postás az állomás melletti úton szaporázza a lépteit. Levelet visz valahova.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük