Hosszú órákon keresztül haldoklott egy honfitársunk a „kiválóan működő” magyar egészségügy kórházában anélkül, hogy bárki ránézett volna. Orvosok, ápolók mentek el mellette, hozzátartozói hiába kérték bármelyiküket, nem foglalkoztak a férfival.
„Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennőre, őket híva tanúul, hogy erőmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet és alábbi kötelezettségemet….Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek….. Ha teljesítem és nem szegem meg eskümet, adassék meg nekem, hogy örömömet lelhessem életemben és hivatásomban, mindig elismerésben részesülhessek minden ember részéről; ha viszont fogadalmamat megsértem és hamisan esküszöm, akkor az ellenkező sors jusson nekem osztályrészül.”
Mindenki döntse el maga, hogy a Honvédkórház sürgősségi osztályának orvosai, nővérei és a regnáló kormány egészségpolitikája milyen arányban felelősek az ilyen és ehhez hasonló esetekért.
