L. Simon László újratöltve – A múzeumok legújabb fura ura

L. Simon László, az orbán-kormányok mindenkori kulturális mindenese most a múzeumok, illetve hivatalosan csak a Nemzeti Múzeum legfőbb ura lett, ám ezeket a kereteket máris igyekszik feszegetni és kiterjeszteni befolyását a teljes múzeumi világra. A HVG nagyon alapos anyaga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi várható az új seriff érkezése után. A kritikai cikk egy, de nagyon fontos témát körüljáró részletét szemlézzük. 

Jön, lát, felforgat

L. Simon László, az április közepén kinevezett Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztos, több más mellett arról is beszélt, hogy  a színházi törvényhez – mellyel gyakorlatilag elvették a teátrumok vezetői kinevezésének a jogát azoktól az önkormányzatoktól, melyek továbbra is igényt tartottak az állami támogatásra – hasonlót pendít meg a múzeumok esetében is, amikor azt írja, hogy ha egy önkormányzat a

„saját intézménye fenntartásához egy bizonyos léptéken túli és/vagy rendszeres állami támogatásra is igényt tart, akkor a közös finanszírozás arányában az állam, illetve az azt képviselő nemzeti intézmény vehessen részt az adott intézmény irányításában is. Ha pedig egy nem állami szereplő nem képes vagy nem akarja önmagában vagy osztott vezetés mellett közösen finanszírozni az intézményét, akkor az állam eldöntheti, hogy azt az intézményt átveszi-e?”

„Pénzért cserébe”

Épp ez történt a színházak esetében is, az állam a „pénzéért cserébe” néhány budapesti intézmény kivételével meg is szerezte azokat, hiszen a kizsigerelt önkormányzatok nem tudták önállóan fenntartani. L. Simon ki is mondja:

„Ma nem létezik Magyarországon olyan önkormányzati tulajdonú vagy fenntartású színház, ami kizárólag az állami támogatásból és a saját bevételekből működik, ilyen múzeumra viszont több példát is találunk.”

Hozzáteszi,

„a párhuzamosságok felszámolásával csökkenthető lenne a mindenkor elérhető összes forrásért egymással versenyző intézmények száma is.”

Az nem világos ugyanakkor, mit tekint párhuzamos struktúrának, és miért is baj az, ha különböző településszinteken vannak hasonló gyűjtőkörű múzeumok.

Nemzeti Múzeum nem maradhat ki többé a kultúrharcból

A Magyar Nemzeti Múzeummal kapcsolatban – melynek későbbi vezetőjeként valószínűleg a politikai túlélését reméli – azt írja,

„szentély, a tudomány és a hazaszeretet temploma”,  „új funkciót kénytelen magába fogadni a változó kulturális közegben, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó, napról napra látványosabb kultúrharc közepette.”

E szerint tehát a Nemzeti Múzeum nem maradhat ki többé a kultúrharcból.

„Nemzeti önazonosságunk megőrzésében kiemelkedő szerepet kell kapnia a megújuló Nemzeti Múzeumnak, de úgy, hogy képes legyen reagálni mind a szellemi, mind a technológiai, mind pedig a politikai kihívásokra.”

Ki tudja, hogy kurzuskiállításokra gondol-e, amikor azt írja a Nemzeti Múzeumról, hogy

„az identitásmegerősítő, a nemzeti önazonosságunkra fókuszáló munka elvégzése nem azt jelenti, hogy át kellene politizálni a múzeumi munkát, hanem hogy felkarolandó témákat és ügyeket kell felmutatni a nyilvánosság számos fórumán.”

De a szükségesnek tartott „látványos szuperprodukciók” azért bizonyára a jobboldali politika által is kedvelt témák lesznek. L. Simon a MNM nevében beszállna a múzeumi oktatásba is.

(Olvassa el Hamvay Peter teljes cikkét, a hvg.hu-n, amelyben L. Simon László Kommentár folyóiratbeli cikkét veszi górcső alá!)

A mindenhez (is) értő L. Simon László