Lattmann Tamás: az azeri baltás gyilkos ügye Strasbourgban

Megszületett az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán abban az ügyben, amit 2013-ban indítottak a hazánkban 2004-ben brutálisan meggyilkolt örmény katonatiszt hozzátartozói Azerbajdzsán és Magyarország ellen amiatt, hogy az elkövető Ramil Szafarovot 2012 nyarán a kormány átadta Azerbajdzsán számára (nem “kiadta”).

Bár az állam vállalta,

hogy a magyar bíróság által korábban kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását folytatja, ennek ellenére a földet érése pillanatában elnöki kegyelmet és előléptetést kapott, megkapta a teljes elmaradt fizetését, valamint egy házat, a továbbiakban pedig nemzeti hősként kezelték – ahogy amúgy addig is.

Az eset nem kis felháborodást váltott ki, itthon és nemzetközi szinten is,

én magam is sokat kellett foglalkozzak vele, és már akkor előre jeleztem, hogy a kialakult magyar-azeri vita nem lesz rendezhető, de az áldozat hozzátartozói minden bizonnyal elmennek majd Strasbourgba, függetlenül attól, hogy az azeriek megsértették-e Magyarországgal szemben a nemzetközi jogot. (itt a honlapomon ajánlom is minden érdeklődő figyelmébe a vonatkozó aktát, különös tekintettel az első helyen elérhető munkaanyagra, valamint a 2013-as, Ügyvédvilágban közzétett interjúra).

A ma megjelent ítélet

nagyjából mindenben megfelel annak, amit akkor nyilatkoztam: a bíróság megállapította Azerbajdzsán felelősségét az élethez való jog sérelmében azzal, hogy nem alkalmazott megfelelő büntetést, megállapította, hogy

Magyarország az átadás tényével önmagában nem sértette meg semmilyen jogot, beleértve ebbe az áldozat élethez való jogát – tehát mi ezt szerencsére “megúsztuk”.

A politikai felelősség persze megvan,

de csak egy bíró látta úgy a héttagú tanácsból (és ennek a különvéleményében elég világosan hangot is adott), hogy ez konkrét jogi felelősséggé is transzformálható. Érvelését jelentős részben alapozta arra a nagyon balszerencsés orbáni kijelentésre, amely szerint “nem történt semmi, amire ne számítottunk volna előre, hogy történhet”, érdemes rögzíteni, hogy ezen simán elmehetett volna a magyar álláspont is. Ugyanis az olvasható ki belőle, hogy a magyar döntéshozó minden eshetőséggel számolt, szemben azzal, amit egészen addig kommunikált kifelé és befelé is.

Ennek eredetileg az volt a lényege,

hogy Magyarország álláspontja szerint az azeriek kiszúrtak velünk – és lényegében ez egy az egyben annak a (többség által csak kinevetett, pedig az adott körülmények között az egyetlen működőképes) “Merjünk buták lenni” stratégiának köszönhető, amit még annak idején a szép emlékű Magyar Külügyi Intézet nevet viselő, 2014 során szétvert kutató-elemző közösség alakított ki. (Érdemes elolvasni annak “búcsúztatóját” a kiváló Rácz András tollából.)

Az eljárásnak még nincs vége,

lehetőség van az ítélet felülvizsgálatát kérni a bíróság nagytanácsától (hivatalos magyar fordításban “nagykamara”, de én ezt a szót le nem írom, ha nem nagyon muszáj, mert fájdalmat okoz), meglátjuk, hogy sor kerül-e rá. Ha valamiért ez megtörténhet, és Magyarország rosszabbul jöhet ki a dologból a végén, akkor az a fenti orbáni kijelentés lesz (ami nyilván akkor és ott alapvetően belpolitikai céllal hangzott el), ami jó leckét jelent majd arról, hogy kényes külpolitikai helyzetekben milyen nyilatkozatokat érdemes tenni.

Forrás