Banánköztársaság
Lendvai Ildikó: az év amikor elvesztette otthonát – A menekülő gyerekeknek megváltozik a viszonya a tárgyakhoz
Szombat, pár órára megint a Migration Aid Madridi úti menekültszállója, „játszósarok”. (Gyertek Ti is önkénteskedni bármely más munkakörbe is, most tele a szálló, nagy szükség van minden segítségre!) Azt figyelem botcsinálta pszichológusként, hogy a menekülő gyerekeknek megváltozik a viszonya a tárgyakhoz. Ami eddig körülvette őket, az szinte mind otthon maradt.
Szombat, pár órára megint a Migration Aid Madridi úti menekültszállója, „játszósarok”. (Gyertek Ti is önkénteskedni bármely más munkakörbe is, most tele a szálló, nagy szükség van minden segítségre!) Azt figyelem botcsinálta pszichológusként, hogy a menekülő gyerekeknek megváltozik a viszonya a tárgyakhoz. Ami eddig körülvette őket, az szinte mind otthon maradt. A legtöbb család egy vagy két bőrönddel érkezik – az anyukának szüksége van egy szabad kézre valamelyik kicsihez. A gyerekek hátán kis hátizsák, abba legfeljebb egyetlen játék, plüssállat vagy baba fér be, amelyik nélkül nem tudnak aludni.
A menekülők sokféleképpen reagálnak
1. A „gyűjtögető”: 4 év körüli kislány, két szőke copffal. Olyan aranyos és barátkozós, hogy a szálló oldalának több fotóján ő a sztár. A játszósarokban három új baba, divatos szőke Barbi-fazon. (Igaziból a kínaiban vettem, ott ezer alatt kaphatók.) Előbb csak az egyiket öleli magához, és villámsebesen berohan vele a szobájukba, aztán ezt teszi a másodikkal és a harmadikkal is. Akkor már utánamegyek, visszaszerezném őket, hogy más is játszhasson velük. A családtagok megnyugtatnak: most hadd babusgassa, fésülje őket, ha elalszik, mindig visszahozzák a közösbe, amit begyűjtött. Reggel nem keresi: megszokta már, hogy a játékok elhagyják őt.
2. Az „eldobáló”: 3 éves kisfiú. nehéz vele: nem játszik semmivel, csak megfogja, és messzire hajítja, de még a nagyobb dömpereket is. Próbálom lekötni, nehogy eltaláljon valakit, de még a mindenki kedvence-autópályán se hajlandó tologatni a versenyautókat. Röpül a tűzoltóautó, a maci, a babaedények. Inkább ő akarja eldobni, minthogy megint el kelljen hagynia őket.
3. Az „emlékhagyó”: 10-11 éves kislány, Gyönyörűen kiszínez egy kifestőlapot. Ajánlom neki, ragasszuk fel a falra, a legszebb rajzok közé. Büszkén bólogat. Elmegyek celluxért, ollóért. Mire visszajövök, elbizonytalanodik: inkább magával vinné, ez kis helyen is elfér. Végül dönt: kifest egy ugyanolyat, hogy neki is maradjon. Közben elmeséli, milyen úton jöttek, először Románián át, aztán visszamentek valakiért vagy valamiért, majd újra ide. Sorjáznak a városnevek. Lesz még több is: még nem tudja, Lengyelországot vagy Németországot célozzák meg. A rajzokra a gyerekek rá szokták írni a nevüket, aztán a keltezés következne. Elakad. Hogy is hívják a várost, ahol vagyunk? Megmondom: Budapest. A dátumot tudja magától. Odaírja: április, 2022.
Az év, amikor elvesztette az otthonát.
Szerző
