Blogbazár
Lendvai Ildikó: Civil beszéd – Tejjel-vérrel folyó Kánaán
Régen a Kánaán tejjel-mézzel folyt, és egy lángoszlop segítségével Mózes vezette oda a népet. Hogy a népet vezetni kell, nehogy elkórincáljon, azt elöljáróink ma is világosan látják, de apró eltérések azért adódnak az eljárásban. A lángoszlop szerepét jelenleg Kósa Lajos tölti be, aki meg van győződve arról, hogy a Kánaán tejjel-vérrel folyik. Legalábbis a magyar, ami nagy szerencse, mert különben össze lehetne keverni a zsidóval.
A dolog úgy derült ki, hogy Kósa
a debreceni piacon sült vért lakmározva kifejtette, hogy a tej és a vér az ideális táplálékok, önmagukban ezeken el lehet élni. Végre megértettem, idős édesanyja miért bajlódik a sertésteleppel meg a sokmilliós támogatással. Én is tartok itthon egy s mást a család ifjabb tagjai kedvéért, hátha benéznek. Csak ők gyümölcslevet akarnak meg Dörmi piskótaszeletet, nem disznóvért, de Kósa-mamának az kell, hogy kéznél legyen. Talán nemsokára vásárol szarvasmarha-telepet is (azon is van uniós támogatás), mert a vér tej nélkül csak félkarú óriás.
A piac, az mostanában kötelező.
A kormány elhatározta, hogy a nép közé fog járni. Megmutatja, hogy ő is a nép egyszerű gyermeke, egy közülünk, olyan, mint mi. Egy kicsikét talán még bunkóbb is, de ez csak azt jelenti, hogy még a népnél is népebb. Még nekünk kell igyekezni, hogy legalább ennyire nép legyünk, mint ő, ne valami nemzetidegen, finnyás, polkorrekt elit. „Egy vérből (és talán egy tejből) vagyunk, te meg én”, mint A dzsungel könyvében. Erre muszáj emlékeztetni a választót, különben megint jöhet egy Hódmezővásárhely. Ezért kell szerencsétlen Kósának két hét alatt harmadjára a piacon reggeliznie, dzsekiben, kamera és operatőr kíséretében, már ahogy a nép is szokta. Ahelyett, hogy kényelmesen, otthon a villájában iszogathatná a vért. Először a kecskeméti piacon früstökölt a polgármester asszonnyal, mint írták, „Pali bácsi hurkájából”, (remélem, a véresből). Majd következett a Hold utcai vásárcsarnok, rántott kacsamájjal, láttuk a YouTube-on, „egy mekis menü árából kijön”. (Ez a „mekis” is nagyon jó, semmi hivatalosság, szakasztott, ahogy a népfiak hívják. Az a párszáz millió forint, amivel a miniszternek több lehet, mint nekik életükben, igazán nem számít.) Harmadjára jött a szülővárosban a vér. Szerintem jövő héten passzítják hozzá a tejcsárdát.
Ez a tej-vér kombináció különben nem tiszta idiotizmus,
ahogy tetszenének gondolni. Ugyan önmagában nem tart életben, de igenis van, ahol így együtt alapvető élelemforrást jelent. A maszáj harcosoknál, Kelet-Afrikában. Csak úgy megcsapolják a marha ereit, megfejik, és már isszák is a tejes vért. Hát nem sokkal férfiasabb, mint bogarakat enni a migránsok rémuralma alatt?! Úgyis hadikormányunk van, a miniszterelnök legutóbb „utcai harcosnak” jellemezte magát, Kósa meg eszerint a maszáj harcos. Így vonulunk az ENSZ ellen. A helyükben frászt kapnék.
A népivé maszkírozás nem most kezdődött,
csak kampányban, ugye, minden beszorzódik tízzel. Az első kísérlet a „keményen dolgozó kisember” kultuszára valahogy nem ért igazén célba. Az persze még nem volt jelmezes előadás, a főszereplő sem élte bele magát igazán. Volt, aki túl is játszotta a szerepét, a „munkaalapú társadalom” inkább „bunkóalapúnak” látszott. De aztán összeállt a karakter. Az öltönyös-mellényes kormányfőt egyre gyakrabban váltotta fel a kigombolt ingű, alóla decensen kivillanó atlétatrikóval. Egy szakértő így jellemezte a stílust: „a Szomszédokból ismert korai Vágási Feri”. Kellék a szotyola, néha egy-egy fotó a baráti pálinkázásról. Kulissza-Bözsi nénik, szegények, meglátogatott hétköznapi családok. Régről megőrzött gesztusok, amikor azok még hitelesek voltak. Kedves nőnapi köszöntő virággal, gondosan megtervezve: nem a képviselőnőknek, titkárnőknek, hivatalnokoknak, hanem le a menza konyhájára. Mert a nép leánya a konyhában van, köténnyel. Közvetlen viszony a néppel, mint Fülig Jimmynél: „Szervusz, nép! Szervusz, király!” Ideológia van mögötte: az igazi populizmust, a vezérállamot, az „illiberális demokráciát” az egyszemélyi vezető és a választók direkt kapcsolatával szokták definiálni. Nem állnak közöttük intézmények, kontrollszervezetek, a jogállam tagolt rendszere. A vezér közvetlenül szól az ő népéhez, az meg időnként hálásan megválasztja. Intézményekre, garanciákra, jogi korlátokra nincs szükség, hiszen az első ember egy a népével. Magától is tudja, mi a jó nekik.
A nép ellensége, aki túlbonyolítja ezt a természetadta kötést.
Aki okoskodik. Fricz Tamás írja eheti cikkében: ”A baloldali liberális körök…elitista gőggel kezelik a népet.” Az e célra tartott Németh Szilárd pár napja a továbbtanulásról is lebeszélt: „A magasba néző diplomával nem lehet elhelyezkedni… Ehelyett mondjuk egy tetőfedő végzi a munkáját, amit te, komám, nem tudsz elvégezni a professzori székből.” Persze nem a tetőfedőket dicséri. A tudni akarókat, a „magasba nézőket” alázza.
Nem is kell itt, kérem, nézegetni. Semmi mögé, senki fölé. Majd a vezér. Ő mi vagyunk: a népből és a népért van. Terel minket a Kánaán felé. Tejjel-vérrel folyik, nemsoká oda érünk.
(A cikk eredetileg a Népszavában jelent meg. Portálunk a szerző engedélyével közli.)
Lendvai Ildikó: veszélyes a magyar jellemre a mindenféle (multi)kulti
Szerző
