Mesepadon

Nincsenek már hetekig tartó vasárnapok. Papi nagy léptei mellett futok az oviba egy kis kerülővel a megszokott útvonal helyett. Irtó jó átugrálni a kőtörmelékeken, de legtöbbször csak bukdácsolni tudok. Papi megemel, fél karján lógok a levegőben, ahogy átlendít egy kupac felett. Aztán a karjába kap, magasba lendít és futnak mellettem a vakablakos, golyókkal sebzett, romos, szürke házfalak.

Mi ketten, együtt

Világosodik az ég. A kéményekből hömpölygő fekete füstcsíkok – mint az én mindig tompa hegyű, agyonfaragott kis ceruzám a fehér rajzlapot – grafitszürkévé satírozzák. Félek a fölém magasodó, a léptektől ide-oda dőlő, elhajló, megnyúló, a napfelkeltében kísérteties csontvázakra emlékeztető házak látványától. Papi jeges sáljába fúrom arcom. Forró leheletemtől csöpög az orrom. Alattam recseg, ropog papi páncélja, a bőrkabát. Az aszfalton csikorognak súlyos, nagy léptei. Zihálása egyre erősödik. Bedugom kezemet a kabátja alá. Csontos bordái alatt, az ingén át kitapintható szívének egyre gyorsuló dobolása. Lila fülcimpája az egyetlen biztos pont, na meg a homlokomat súroló, barna kalapszegély, amely fedezéket biztosít számomra. Onnan leselkedhetek. Boldog vagyok. Mi ketten, együtt. Egy ritmusban, egy zihálásban, legyőzzük a várost, az egész világot. Ő és én. Ketten az óvoda felé. És ez így lesz mindig most már, holnap, holnapután és azután! Mindig!

Haza akarok menni!

Az óvodában csak ketten vagyunk. Várjuk a többieket, de nem jönnek. Nagymami sem akart elengedni, de Papi szerint most már ideje normálisan élni, eleget volt bezárva ez a szegény gyerek, a pajtásai valók hozzá, nem Anya! Éppen eleget látott és hallott itthon, ami nem tartozik rá. Talán bizony én beszéltem tele a fejét olyasmivel, amivel nem kellett volna? Felrángatja fejemre a kucsmát, s körmével kapargatja arcomról a futtában megivott tejeskávé rám száradt maradékát. Még kesztyűje sincs szegénynek! Nyakamba akasztja kis muffját, de aztán el ne veszítsd! Hosszú puszija közben fülembe súgja, hogy aztán a ruszki tankról egy szót se, mert mindenütt sok a spicli, ha eljár a szád, azzal apádnak és mindenkinek árthatsz. Átérzem a rám aggatott felelősség súlyát, ahogy föl – alá sétálok az üres óvodai teremben, hallgatva kispajtásom elkeseredett bömbölését. Haza akarok menni!

Most az a dolgom, hogy itt legyek

Én is, de azért sem sírok, mert nekem most az a dolgom, hogy itt legyek, ahogy Papinak az a dolga, hogy a bankban legyen, Andrisnak és Maminak, hogy az iskolában. Hősiesen lépdelek a parkettacsíkokon faltól – falig, hátratett kézzel, gondterhelten magam elé bámulva, ahogy Papitól láttam. Csak fél szemmel súrolom a játékpolcot, hogy ott van-e még a félfülű maci, meg a kétfülű testvére, de azért sem játszom velük, hiába is noszogat az óvónénim, mert ezek súlyos napok Nagypapi szerint is, míg visszazökkennek a hétköznapok a rendes kerékvágásba. Súlyosak a lépteim is, mert nehéz a bakancs és vézna a lábam.

A titkot tartó hatéves

Az óvónéni társam szűnni nem akaró keserves bömbölését próbálja csillapítani. Ölébe veszi, énekel. Ellenségesen figyelem. Fiú létére, hogy lehet ilyen bőgőmasina. Bezzeg Andris most biztos büszke lenne rám, meg Nagymami is, az egész család, hogy én itt helytállok, mert én tudom, hogy ezzel könnyítek a család helyzetén, az ország helyzetén, hogy kilábaljunk a bajból, mert már nagylány vagyok, hamarosan hatéves, és tudok titkot tartani. Nem beszélek a ruszki tankról. Ülök a mesepadon.

Mindig ki fogok lógni a sorból – ha csak tehetem!

Éva néni most már csak nekem mesél, mert a bőgőmasinát elvitte egy öreg bácsi, aki suttogva hadarta, hogy a szülők disszidáltak, s Jancsika hamarosan vidéki nagyszüleihez kerül, mert ott nagyobb biztonságban lehet, mint itt, Pesten. Értem még mindig nem jött senki, pedig már elmúlt öt óra Viki néni szerint, aki egész nap csak morgott az orra alatt, hogy két pisisért kár volt Lőrincről bekutyagolnia ebben a nagy hidegben. Viki néni gonosz boszorka. Utálom. Egyszer a kislábujjamra tolta a kefélő gépet, mert kilógtam a sorból. Mindig is ki fogok lógni a sorból – fogadom meg dacosan –, ha csak tehetem! Ha felnőtt leszek, akkor csak igazán!

Forradalom vagy ellenforradalom?

Nagymami Andrissal jön értem. A hidegtől piroslik az orra. Nagy, kockás sálba tekerte a fejét, alig ismerek rá. Olyan, mint az Öreg néne őzikéjéből a néne. Azt mondja, hogy ez csak egy jelmez, mert most jobb, ha prolisan öltözködik, mert akkor senki nem törődik vele az utcán, s a perzsa bundáját sem rabolhatják el tőle. Andris hazafelé azt meséli, hogy az osztály fele hiányzott az iskolából, hogy egész nap csak játszottak, rajzoltak meg beszélgettek, de két srác összeverekedett, mert az egyik azt mondta, hogy itt forradalom volt, a másik meg azt, hogy ellenforradalom. Az egyiknek biztos komcsi a papája, a másiknak meg nyilaska, állapítja meg felháborodottan Nagymami. Odahaza kijelenti, hogy Andris jobb, ha nem megy egy darabig iskolába.

Csak maradjon együtt a család!

Nagypapi leszólja, hogy ebbe te ne avatkozz bele fiam, de Andrisnak azt tanácsolja, hogy maradjon ki az ehhez hasonló vitákból. Mami könyörög Nagymaminak, hogy ne hergelje fel este Papit, ne provokáljon vitát, mert akkor az embernek már itthon se lehet nyugta. Ő több veszekedést nem bír már elviselni, akkor inkább elköltözik. Még csak az kéne! Nagymami megesküszik az életére, hogy hallgatni fog, csak maradjon együtt a család! Más már nem is hiányzik, mint hogy Pisti után a lányát és unokáit is elveszítse! Sorolja, hogy a házból kit vittek el, és ki az, aki előtt jobb, ha mindannyian tartjuk a szánkat. Nagypapi helyesel, de elsősorban Nagymamit kéri, hogy járjon előttünk jó példával a hallgatás terén. Fiacskám, ha neked nem jár el a szád, akkor biztos nem lesz semmi baj.

( Regényrészlet – Egyszer volt, hol nem lesz)