Valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! 

Húsvéti olvasmány ez a részlet. Bulgakov rengeteg szeretettel és a megértés vágyától hajtva írta meg a Passió történetét A Mester és Margaritában. – Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: Elveszett!… majd: Elvesztünk!…

A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnl óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül.
(…)

“Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…”

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszékét; a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt – még a beszéd is nehezére esett:

– A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?
– Igenis, prokurátor – válaszolta a titkár.
– És hogy döntött?
– Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

– Vezessék elém a vádlottat – szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
-Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
– Hidd el, jó ember…

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
– Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok… és ez igaz. – Majd éppoly monoton hangon hozzátette: – Hívják ide Patkányölő centuriót…
(…)

– Ez a vádlott engem “jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
(…)

– Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
-Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
– A nevet.
– Az enyémet? – kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
– A magamét tudom – mondta a prokurátor halkan. – Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
– Jesua – sietett válaszolni a rab.
– Gúnyneved van?
– Ha-Nocri. (“A Názáreti”)
– Hol születtél?
– Gamalában – És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északon van egy Gamala nevű város.
(…)

– Állandó lakhelyed?
– Állandó lakhelyem nincs – felelte a rab röstelkedve. – Városról városra járok.
– Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy – állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
(…)

– Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
– Soha életemben, jó emb… – itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát – soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
(…)

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: “Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
(…)

– De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
– Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
– És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

“Istenek! – gondolta magában eközben a helytartó. – Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz… az agyam csebenhagy…” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: “Mérget, ide azt a mérget…”

És újra meghallotta azt a hangot:
– Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is a hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette a szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

– Most már mindennek vége, és én örülök ennek – folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. – Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar… – a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a a napba – a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. – A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. – Csak az a baj, folytatta a megkötözött fogoly, akit senki sem hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! – és a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

– Oldozzátok el a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

– Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
– Nem, prokurátor, nem vagyok orvos – válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.
(…)

– Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítottad tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le … vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?
– Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

– Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. – Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

– Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
– Mondjuk… az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
– Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
– Én elvághatom ezt a hajszálat!
– Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. – Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott:
– Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? – És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra:

– De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun át érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

– Ismered-e a következő három személyt – kérdezte Pilátus, és le sem vette szemét a fogolyról eközben -: egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?
– Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. (…) Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus – gúnynevén Ha-Nocri – ügyét, és benne semmi kivetnivalót nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyén tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó száműzi Cesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
(…)

– Ez is őróla szól? – kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
(…)

Mikor elolvasta a pergament, arca elváltozott. Sötét vérhullám tolult a fejébe… látása is elhomályosult…Mintha hallásával is történt volna valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: „A felségsértésről szóló törvény…”

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. „Elveszett!” Majd: „Elvesztünk!…” És valami badar ötlet – a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 21-34. oldal)

Kapcsolódó

Nagypénteken Jézus kereszthalálára emlékeznek a keresztények