Miniszterelnök úr, jó tahónak lenni?

Csodálkozunk, amikor egyébként tehetséges sportolókról kiderül, hogy nem tudnak viselkedni? Ott jár a kezük, ahol nem kellene és ezzel akár rossz fényt is vethetnének az egész országra. Na és Brüsszel, Orbán keze és szája hol jár?

„Tudni illik, hogy mi illik”

Persze olykor szerencsénk is van, mint Dél-Koreában, ahol tudták, hogy nem a magyar nemzet nem tud viselkedni, csak egy piás sportoló, akit indulás előtt elfelejtettek felkészíteni azokra a kulturális különbségekre, amikkel találkozhat. Ámbár, ha jól belegondolok, tapizni itthon se szabad.

Egészen más esetet Orbán Viktoré, aki úgy látszik, már nemcsak mint ideológus, mint a filozófia tudományának megreformálója tör babérokra – lásd bálványosi beszéd – hanem az illemtant is átírná.

Orbán Rákosi szájával szólt!

Már megint az a fránya handli-puszi

A mi miniszterelnökünk eltökélt, kitartó ember, -bár ne lenne- ha ő úgy dönt: megtesz valamit, attól senki és semmi el nem tántorítja. Imádja a hölgyeket kézcsókkal üdvözölni, na jó, nem tudja, de gyakorolja. Hiába vágták ezért már a világ több pontján is, Indiától a saját irodáján át egészen a mostani Brüsszeli útjáig többször kis híján orrba, ő nem adja fel. Orbán pusszantani akar, és tudjuk, ha ő akar valamit azt meg is teszi.

Amennyiben viszont ennyire ragaszkodik a kézcsóknak, mint az üdvözlésnek egyébként lassan elhaló formájához, akkor bizony utána nézhetne, vagy nézethetne a dolog történetének. Legyen elég csak annyi, hogy az etikett szerint nyista cuppantás, csak a kézfej fölé hajlás, vagyis meghajlás. Nem markoljuk két kézzel azt a bizonyos kacsót, mint fuldokló a lebegő hajódeszkát. Csak lazán, és  – szótagolva mondom, hátha így a miniszterelnök úr is megérti – köny-nye-dén, tetszik érteni, semmi kapaszkodás csak kecs, és, hogy az meg mi a fene, arról majd egyszer máskor.

A folytatásból megtudhatja mit szól a görény a saját szagához.