Moldova György pesti humora, rejtői magasságokban

Hubertus a kapuban

“Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét és a kávéház tavalyról megmaradt teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már volt benne annyi erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már teljesen magához tért, csak voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt az igazolásnál okvetlenül tudnia kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét pihenteti vagy ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy alszik. Minden játékos egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy Hubertusos-üveget, attól tartottam, inni fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után sem bírta kinyitni, a likőrösüveg szaga volt az egyetlen útbaigazító jelzés számára: tulajdonképpen merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön Gráftól. Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrösüveg mellett vágódtak be a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gikszer. Kapucserénél Dezső elfelejtette átvinni az üveget a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő elején ellenállhatatlan csukaugrással öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták, mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél kapujába, ettől kezdve újból a mezőny fölé nőtt.”

A higgadt Fradi-tábor

“Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn, a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden.

Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.”

Lajos bácsi, a rokkant újságárus

“Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.

Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:

– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!

A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:

– Miért? Maga szerint hogyan kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.

– Le is jövök, te nótás kapitány.

– Te nyári Mikulás.

– Ez egy kolhozjampec.

Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:

– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?

Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.

– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.

Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.

Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert.”

Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek!

“– Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim – mondta doktor Schön Ubul –, hogy minden kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelte magáról, hogy tűzoltó főhadnagy, otthon állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetélytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán még ezen is lehetne javítani valamennyit.

– Hogy?

– Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga nővel.

– Baumgartner még szűz?

– Hát hogyne lenne az! Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell nősíteni őt.

Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő szöveggel:

„Szurkolótársnők!

A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Sebestyént megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányok! Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak.

Folyó hó huszonharmadikán déli 3/4 1-kor jelentkezzen a Rákos mezőn Branovics Béla ügyvezetőhelyettes-főtitkárnál minden olyan 18-25 év közötti lány, aki megfelel a következő feltételeknek:

1. Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek! (4–2–4, az egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balösszekötő kissé hátravonva.)

2. Érvényes tagsági könyvvel és hatvan centinél nem nagyobb csípőbőséggel rendelkezik.

3. Vállalja, hogy a kapust hozzásegíti formája megőrzéséhez. Nem jár vele moziba, színházba, táncolni, házasélet eszközlése előtt kikéri sportorvosunk beleegyezését.”

Legyen szíves aláírásával igazolni!

“A bemelegítés után két csapatra osztottam a fiúkat, Lamit balhátvédbe állítottam. Meglehetősen nehezen találta bele magát a játékba, a nyolc-tíz éves fiúkkal olyan hangnemben beszélt, mint munkahelyén a kollégáival. Egyszer például kapura akart törni, és így förmedt rá az összekötőjére:

– Szíveskedjék engem egy hosszú labdával lyukra tenni, ellenesetben panaszt emelek az illetékeseknél.

Ha előre ívelt egy labdát, az iktatókönyvvel a csatárhoz sietett:

– Legyen szíves igazolni, hogy átvett tőlem egy félmagas beadást.

Az edzés után legalább negyven hasonló beléget nyújtott át, mit tehettem volna: felsóhajtottam és megdicsértem. A dicséret után viszont már nem tagadhattam meg tőle a zöld-fehér színű igazolólapot sem, Lami Árpád a Ferencváros játékosa lett.”

Legendás erőnlét

“Alig hat-nyolc év megfeszített tréning, két sérv és nyolc szívtrombózis után lehetetlen volt észre nem venni bizonyos fejlődést Lami játékában. Szinte minden második-harmadik meccsen előfordult, hogy egy labdát saját játékosainak passzolt le, erőnlétéről pedig legendák keringtek. Végigfutotta a kilencven percet, utána – mint ahogy egy német szakkönyvben olvasta – kitépte Észak vad hegyfokáról a legmagasabb fenyőt, belemártotta az Etna tűztorkába, és ezzel a lángoló óriási tollal írta fel az alkonyi ég boltozatára: „Hajrá, Fradi!”

Zavarná szélsőinket?

“Branovics szomorúan kérdezte:

– Mit csináljunk ezzel a szerencsétlennel?

– Állítsunk neki szobrot a pályának azon a pontján, ahol utolsó felszabadító rúgását végezte: „Lami Árpádnak, a halhatatlan balhátvédnek a Ferencvárosi Torna Club” felirattal.

– De egy szobor zavarná a szélsőinket a beadásban.

– A mi szélsőinknek teljesen mindegy.

– Igaz. A szobor meglesz, de ővele magával mit csináljunk?”

Megemlékezések Moldováról

Moldova György halála után nagyon sok alapvetően méltató megemlékezés jelent meg. A nagyobb lélegzetű cikkekben természetesen szóba került az a kérdés is, amit korábbi Kurír-cikkemben magam is elővettem.  (Abban a cikkben Révész Sándor kétrészes Moldova-pályaképére támaszkodtam: “Kritikai szervilizmus – Moldova György pályaképe I.”  „A nemzeti szellem megtestesítője” – Moldova György pályaképe II.”

A Moldova Györgyről a merce.hu portálon közölt írás (“Miért nem írtunk Moldova Györgyről?) alaposan kitekert érveléssel próbálta elütni a rasszizmus, a cigányellenesség problémáját. Erre a közvetlenül megszólított Radnóti Sándor meg is felelt. Az olvasók figyelmébe ajánlom továbbá Uj Péter: “Az idegen bajnok” című írását. “A mindenkori Moldova” című írást a Népszavából; és a Népszava Szép Szóban megjelent kétoldalas cikket sok fotóval, szerzője Borsi-Kálmán Béla.