Nincs állami lakáspolitika

Jelinek Csaba szociológus szerint a jelenlegi lakáspolitika leginkább csak arra jó, hogy egy szűk rétegnek kedvezzen, és mások lakhatását sodorja cserébe veszélybe.

A szociológus nemrég védte meg a városrehabilitációról írt disszertációját, ebből az alkalomból adott interjút a 24.hu-nak. Ebből idézünk részleteket:

„A mester szakdolgozatomat a dzsentrifikációról írtam, arról, hogy hogyan alakul át egy korábban szegényebbek lakta terület egy magasabb státuszú városrésszé. Beáramlik a tőke, felújítások történnek, és ennek következtében kiszorulnak az alacsonyabb státuszú lakók. Ezt kutattam Ferencvárosban, és abba ütköztem, hogy ott és máshol is gyakran ugyanaz a közpolitikai projekt, a városrehabilitáció áll a dzsentrifikáció hátterében.”

„Az állam vagy egy önkormányzat elhatározza, hogy egy területet megújít. Van persze olyan is, amikor állami akarat nélkül változik meg egy terület, piaci folyamatok révén. A lényeg, hogy akik városrehabilitációról beszélnek, sokszor csak a fizikai megújulást értik alatta, pedig nincs fizikai megújulás társadalmi következmények nélkül.”

„…helyi rendeletekkel, lakástörvénnyel körül van bástyázva az, hogy papíron úgy tűnjön, minden igazságos, de valójában óriási társadalmi ára van ezeknek a megújulásoknak.”

„…a Kádár-korban egy belvárosban felújított tömbben (a VII. kerület 15-ös számú háztömbjéről van szó, ami a városrehabilitáció kirakatprojektje volt) a lakók egyharmada juthatott lakáshoz protekcióval, az új lakók kétharmada pedig rászorultsági alapon. A Corvin-negyed újépítésű házaiban, vagy Ferencváros rehabilitált részeiben ilyenről már szó sincs. Az állam szinte teljesen kivonult, már nem aktív szereplője a lakásépítésnek.”

„Egyre szelektívebb a lakáspolitika, egyre kevesebb emberre céloz. Ugyanez igaz a szociális juttatásokra is. A magyar lakáspolitika duális: egy nagy része a közép-, felsőközéposztályt támogatja, egy szűkebb rész pedig kifejezetten a marginalizált rétegekre lő. Van olyan adat, ami szerint nagyjából tízszer annyi pénz jutott az előbbire már a kétezres években is, ami azóta nőtt.”

„A rehabilitációval az a probléma, hogy úgy csinálják ezt, mintha ki lehetne emelni egy problémát egy nagyobb társadalmi realitásból. Egy területen próbálnak fókuszáltan beavatkozni, viszont azt nem veszik figyelembe, hogy vannak nagyobb lakáspolitikai-, gazdaságpolitikai-, munkaerő-piaci folyamatok. Konkrétan: egy vidéki városban láttam, hogy költenek el egy szegregátumra több százmillió forintot, ami óriási pénz ott, a város költségvetéséhez képest már kisebb, a különböző segélyek és munkabérek összességéhez képest pedig még kisebb, tehát van olyan perspektíva, amiből eltörpül a rehabilitációs beavatkozás. Pláne, ha a felújított lakásban élő lakó nem tudja fizetni a magasabb lakhatási költségeket, mert mondjuk nincs munkája. Ha olyan helyzetbe lennék, nem mondanám, hogy tegyünk kétszer annyi pénzt rehabilitációs programokba, hiába javít ez sokszor lényegesen helyi állapotokon, hanem azt mondanám, hogy legyen egy normális országos lakáspolitika, aminek esetleg része a rehabilitáció.”

„De az lenne a politikusok dolga, hogy összerakjanak egy olyan reformot, amelyik nem csak a legszegényebbeknek adna egy kis támogatást, vagy a gazdagabbaknak biztosítana olcsó hiteleket, hanem egy tág vertikumban nyújtana valós segítséget.”

„Amíg nincs egységes állami lakáspolitika, ami az egyenlőtlenség csökkentését is kitűzi célként maga elé, addig a lakáshelyzet csak romlani fog, és ez időzített bombaként ketyeg alattunk.”

(Forrás: 24.hu)