Blogbazár
Nosztalgiázó emlékmorzsák
Szerencsés ember vagyok, mert az álmaimban újra vissza-visszatekinthetek csodás gyermekkoromra. Szüleim kései gyermeke, az Egyetlenke vagyok. Édesanyám már majdnem lemondott a gyermekáldásról (több sikertelen kísérlet után), amikor egyszer csak megszülettem.
Az éneklő manó és a cirokseprű
Édesanyám elalvás előtt mondott gyönyörű, saját költésű „tanmeséket”, amelyek szinte mind állatmesék voltak. A kedvencem a „veréb-anyukás” volt. A kis fiókája nem mindig fogadott szót az állatóvodában. Ez persze enyhe célzás volt rám, aki néha nehéz helyzetek elé állítottam szegény szüleimet. Többször is szégyenkeztek miattam, amikor az óvónéninek (Licike óvónéni volt a neve), elmeséltem, hogy miközben jöttem az óvodába, egy gyönyörűséges, hosszú hajú tündérrel találkoztam, akitől kaptam egy láthatatlanná tévő varázsgombot, vagy láttam otthon, nálunk, egy manót, aki énekelt nekem. Egy másik alkalommal úgy képzeltem, hogy a cirokseprűnket egy vasorrú bába felejtette nálunk, és egész délután próbálkoztam a seprőn való repüléssel…
A szüleim akkor kezdtek felfigyelni igazán „viselt dolgaimra”, amikor a babáimat felállítottam, és mindegyik babámnak (Mártika baba volt a kedvencem, azon kívül volt egy „néger” babám is – akkoriban így hívtuk. Őt fésülni szerettem nagyon). A babáim mindig meghallgattak engem. A felnőttekre volt úgy, hogy haragudtam, mert nem voltak velem elég türelmesek. A babáimnak különböző színészek és ismert személyek hangját utánozva beszéltem. Például a Frédi és Béni sorozatból (A két kőkorszaki szaki) Vilmát utánoztam (Psota Irén hangja). Vagy idegen nyelveket imitáltam, mintha németül vagy angolul beszélnék.. De ha nem a babáimhoz beszéltem, akkor kimentem a baromfiudvarba, és elmeséltem lelkem fájdalmait a tyúkjainknak, akik húsát nem akartam elfogyasztani, mondván: ők a testvéreim, és az ember nem eszi meg a testvéreit.
Tündérországba vágyakoztam
Ezért (is), gyermekkoromban madárcsontú, törékeny kislány voltam, aki nem akart enni, csak gyümölcsöket. Egyszer pedig, megharagudván a világra, egy botra felkötöttem egy kendőt, egy kis kenyeret tettem bele és világgá indultam. Egészen a szomszéd padjáig jutottam (András bácsiéknál volt egy jóféle kis pad), ahol vártam a jótündért, akinek a segítségével elröpülhetek Tündérországba, tudniillik mindig oda vágyakoztam.
Éltem is a mesékben, nem csak hallgattam őket. Édesapám ennek a mese-mókának úgy vetett véget, hogy – nyolcéves lehettem, második osztályos – közölte, ha nem küldöm vissza a tündéreket és a manókat Tündérországba, elveszi a játékaimat. Sem a búgócsigámat, sem a kockáimat nem akartam neki adni. Bár haragudtam rá, behódoltam. Így még egy darabig már csak titokban „találkoztam” a jótündérrel, akit még el is neveztem. Lidujának hívtam, és jól le is tudtam írni, tehát számomra valóságos volt.
A szüleim akkor nyugodtak meg, amikor már valamilyen szinten ki tudtam lépni ebből a mesterségesen kreált, ámbár gyönyörű mesevilágból és „nagy” iskolásként, megtanulván olvasni, én magam olvastam a meséket tovább. Ez harmadik osztályos koromra történt meg teljes mértékben. Nyolcadikos koromig folytattam ezt a fajta merengést, mesekeresést, ügyelve arra, hogy a felnőttek meg ne sejtsenek belőle valamit. De ekkor már javában mitológiai témákkal fejeltem meg az olvasás élményeit, meg persze érdekes regényekkel, mert keresztanyáméknál nyaraltam minden iskolai szünetben. Nagymamám, amikor főzött, becsukott engem a „kisszobába” ahol volt ugyan két baba, amelyekkel játszhattam, az izgalom mégis azon volt, hogy keresztanyám minikönyvtárát megtaláltam. Kilenc vagy tízévesen már Stefan Zweiget olvastam, a Stuart Máriát, illetve Gárdonyitól az Isten rabjait, no meg Reymonttól a Parasztokat, illetve Kodolányitól a Boldog Margitot.
Csakazértis Odüsszeusz!
Csupa olyan regényt, amit nem ajánlanak gyerekeknek. Én mégis imádtam őket és a lelkem részeivé váltak.
Odüsszeusz kalandjait azonban már kisgyermekként ismertem. Volt ugyanis a tévében egy filmsorozat, „Odüsszeusz kalandjai”, amelynek minden részét kétszer néztem meg, az ismétlést is, szombatonként. Kirké alakja izgatott engem nagyon. Apukám a Polüfémosz-részt nem engedte megnézni, mert „rosszat álmodom majd tőle”. Erre én a nyitott ablakon beugrottam a szobánkba, ami az utcáról nyílt, és akkor is néztem Poszeidon fiát, az egyszemű Küklopszot. Persze beleborzongtam. Apu előtt azonban sajnos lebuktam. Nagy bünti volt emiatt. Én ezt úgy bosszultam meg, hogy elmentem a könyvtárba és kikerestem Odüsszeusz kalandjait, és akkor is elolvastam a könyvet. Gimnazista koromban aztán Homéroszt is elolvastam. Már csak azért is, hogy ne a felnőtteknek legyen igazuk….
Felnőtt koromban ezek a mesék az álmaimban folytatódnak, komoly történetekké, sagákká válva. Logikus, regényszerű történeteket látok sok esetben magam előtt, és felidéződik annak az ártatlan gyermeki világnak minden egyes megélt hangulata, amelyben olyan boldog voltam. Köszönöm, hogy a szüleim „átvészelték” velem ezt az időszakot, nem akartak túl gyorsan megváltoztatni. Hagytak gyermeknek – azaz boldognak – lenni.
Ebből az érzésből táplálkozom még ma is. Köszönöm nekik!
Hegyi Ildikó
Szerző
