Nyáry Krisztián, a népszerű író is hozzászólt a tragédiához, ami a magyar színházi életet fenyegeti. Az író véleményét a tőle szokásos szerkesztett idézetgyűjteménnyel tette közzé. Időutazás indul!


1949 tavaszán harcos újságcikkek követelték

a magántulajdonban lévő vagy koncesszióban működő színházak államosítását. Mindenek előtt a dekadens budapesti színházakét. A sürgető követelés megértő fülekre talált. A kormány 1949. június 21- én bejelentette: állami irányítás alá kerülnek a fővárosi magánszínházak. Közölték, hogy az új évadra már nem érvényesek a színigazgatók megbízásai, utódaikat ezentúl a kormány nevezi ki. A színházak a minisztérium művészeti főosztálya felügyelete és irányítása alá kerültek.

Antal Jánosné főosztályvezető a rendelkezés kapcsán megnyugtatta színházbarátokat:

“Az államosítás nem jelent uniformizálást és elbürokratizálást. Jövőre is lesz bábszínház, ifjúsági színház, a Nemzeti a klasszikusokra lesz szakosítva, megszervezendő a politikai kabaré és az operettszínház”.

Az illetékes elvtársnő kijelentette:

„Az a körülmény, hogy a színházak vezetői a nép pénzével gazdálkodnak, nagy felelősséget jelent, takarékosságra és tervszerűségre kötelez. Színházaink a jövőben előre kidolgozott tervek alapján dolgoznak majd. A bemutatott színdarabok a haladást, a szocializmus építésének ügyét szolgálják.”

Az év könyvnapján már a dolgozó tömegektől érkező követelésként

beszélt a színházi államosításról Révai József kulturális miniszter, akinek új könyve címe is utalt a hatékony kultúrairányítás modelljére: “Élni tudtunk a szabadsággal”. A nagy sikerre való tekintettel az év második felében elindult a vidéki színházak államosítása is. Az államosítást követelő tavaszi cikkeket ősszel már megvalósult programként lehetett olvasni. A reakció fölötti győzelem a színházak világában is kiteljesedett.

“Színházi tanulságok

Az idei színházi évad egyebek között azzal a tanulsággal járt, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az ún. magánszínházak létezésének szükségtelensége. Társadalmunk fejlődése feleslegessé tette azt, hogy tovább is létezzenek „magánszínházak“. Ma már anakronizmus az olyan színház, amely valamelyik tőkés kezében van. A mecénások és finanszírozók kora lejárt, a színház a dolgozó tömegeké. S a fővárosi színházak államosítása ennek a ténynek a felismerését jelenti.

Már ebben az évben élesen kiütközött az állami színházak és a még magánkézben lévő színiüzemek közötti különbség.

Nemcsak színvonalban, nemcsak műsorpolitikában, hanem játékstílusban, a színészi utánpótlás és az egész színpad-politika területén. Ez a különbség olykor egész élesen rajzolódott ki. Ez nem azt jelenti, hogy az állami színházak csupa remekművet adtak elő, kifogástalan játékban, hiánytalan rend fedésben, mert hiszen ezen a téren szintén elég sok a hiányolni való.

Kiütközött azonban a különbség abban,

hogy míg az állami színházak — ha nem is mindig ügyes válogatással — olyan darabokat nyújtottak a közönségnek, amely valóban közösségi élményt jelentett, addig a magánszínházak kedvtelve válogatták ki a selejtesebb színműveket, az. olcsó hatásra törekvő giccseket, — olyan műveket, amelyek látszólag népi demokráciánkat segítik, végeredményben azonban felidézik az elmúlt évtizedek kasszasikereit, a Molnár Ferenc, Bús Fekete és társaik színpadi üzelmeinek emlékeit. Major Tamás legutóbb bírálatot mondott a vezetése alatt álló Nemzeti Színház műsorpolitikájáról. írása komoly önkritika volt s egyben felmérése a múlt hibáinak és a jövő évad feladatainak.

Major Tamás joggal állapítja meg azt,

hogy színház-politikánk legnagyobb hiányossága abban mutatkozik, hogy egyetlen színházunk sem tudott mai kérdésekkel, a magyar népi demokrácia problémájával foglalkozó darabokat előadni. Erről azonban nem színházaink és nem dramaturgjaink tehetnek. Illyés Gyula darabja, amelyet a Magyar Színházban láttunk, végeredményben a múlt egy szakaszának szatírája. A Belvárosi Színházban adták elő Fehér Klára színművét, ez őszinte és hű képet igyekszik nyújtani a mai magyar társadalomról, de nem olyan erővel, amely általános érvényű lehetne s különösen nem olyan formában, hogy példaképpé válhatnék. Móricz Zsigmond „úri muri“-ja (Nemzeti Színház) illusztratív mű, nem dráma, nem nagyvonalú művészi alkotás.

(…) Az évad végén került műsorra „A moszkvai jellem“ című színdarab.

Ez a vígjáték már azt a társadalmat ábrázolja, amely rálépett a kommunizmus felé vezető útra. A darab rendkívüli sikerét az magyarázza, hogy az író tömören, mindenki számára érthető formában mutatja be az emberek tudatában lejátszódó változást s ugyanúgy, ahogy Gorkij darabjai megvilágítják a kapitalizmusból kifelé vezető utat, ez a színmű kifejti azt, hogy a szocialista társadalomban sincs megállapodottság, áporodottság, itt is fejlődik és változik minden, de az emberek már elértek a tudatnak arra a fokára, ahol nincs többé külön közügy és magánügy, ahol az ember magánélete és társadalomban elfoglalt helyzete között megszűnik minden ellentét.

A moszkvai színházakban a Nagy Honvédő Háború óta egyre több és több ilyen darabot mutatnak be s nemcsak a szovjetúnióbeli sikerek, hanem a „Moszkvai jellem“ magyarországi fogadtatása is arra mutat, hogy az új színházi közönség olyan művészi darabok után vágyódik, amelyek nem tételesen, hanem illusztratív formában ábrázolják az új ember születését, az új társadalom kirajzolódó formáit.”

(Szabad Szó, 1949. 04. 06., 9. o.)

Forrás Nyőry Krisztián közösségi oldala

megoszt

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét