Nyílt levél a Károlyi Sándor Kórház Főigazgatójához

Még egy olyan elkötelezett rendszer és kormánykritikus portál is, mint a Városi Kurír örömmel ad helyet olyan közleményeknek, amik azt bizonyítják, hogy a kormányzat minden igyekezete ellenére is van még – reméljük nem csak egy – olyan kórház, ahol megteremtik mindazt, ami a gyógyuláshoz kell. Most egy ilyen levelet kaptunk közlésre.

Tisztelt Főigazgató Úr!

Mély megdöbbenéssel írom e sorokat. Mindig is határozott elképzelésem volt az állami egészségügyről, ezen belül a „közkórházakról”. Aztán eljött a pillanat, amitől mindig rettegtem. Édesapám a Károlyi Városi Kórház II. számú Mozgásrehabilitációs Osztályára került.

És mindaz, amit addig hittem, gondoltam a közfinanszírozott ellátásról, a pillanat tört része alatt pukkant szét, akár egy szappanbuborék.

Mert, hogy a fantáziám túl szimplának bizonyult ahhoz, hogy képes legyen modellezni a valóságot.

Már maga az elnevezés sem igaz. Még hogy „városi”?! A GPS kétszer is visszakérdezett: „Biztos, hogy helyes a célállomás?” Ám nemcsak a szuperkütyü, a helyi lakosok sem tudták, hol van a kórház. Jobb híján – szűk követési távolsággal – rátapadtam egy betegszállítóra… Megtaláltam.

A célállomás meglelése okozta megnyugvásomat kisebbfajta sokk váltotta, amikor megpillantottam a „helyet”. Az épület leginkább a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonák egykori szálláshelyére hasonlított. Pontosabban azokra, amelyekbe az éppen büntetésben lévőket küldhették.

A küszöböt átlépve azonban valami nagyon furcsa történt velem. Szürreális élményben volt részem. A látvány, a szagok és a hangok sajátos kombinációja.

Az épület belseje még nyomokban sem tartalmazott kórházra hasonlító látványelemeket. Virágos csempe, színes padló. Afféle SZOT üdülő dizájn (ami határozott fejlődés az egykori szovjet laktanyai hasonlathoz képest).

A folyosón zaj. Ám nem a várt „steril hangok” (műszerek fémes-hideg csengése, orvosi klumpák linóleummal tompított lépte), hanem lelkes szurkolás. A sarokban lévő tévében éppen meccs volt. Az alkalmi drukkerek hangoskodását olykor nevetések, beszélgetések színesítették. És persze a járókeretek ütemes és vidám (igen, vidám) koppanása.

Gyűlölöm a kórház szagot. Ha megérzem, hetekig nem szabadulok tőle. Óvintézkedés gyanánt próbáltam nem levegőt venni. Miután zöldülni kezdett a fejem, éreztem, nem ez a legjobb stratégia, ezért módszert váltottam: aprókat szusszantam, pont akkorákat, amelyek elegendők ahhoz, hogy ne ájuljak el, de nem elég ahhoz, hogy érezzem a „szagot”. Ez sem működött sokáig. Bátortalanul, de lélegeztem egyet. Paprikás krumpli. Határozottan megcsapta az orromat a jellegzetes illat. Néhány perc múlva a tányéron gőzölgő paprikás krumpli (két méretes virsli társaságában) meggyőzött arról, hogy nem szaglási hallucinációról van szó. Éppen ebédidő volt.

Híradókon szocializálódott, jólnevelt hozzátartozóként vittem a kötelező ellátmányt; a gyógyszereket és a válságelhárító szendvicseket.

Édesapám pironkodva vallotta be, nem éhes, jól lakott. Az aznapi élelmezési adagot elnézve nem csodálkoztam. A gyógyszeres dobozt viszont – ahogy azt előre sejtettem – azonmód elkobozta tőlem a nővér. Több héttel később, a zárójelentéssel együtt adták vissza. Névre szólóan felcímkézve. És érintetlenül…

Ami pedig azt a bizonyos emberi oldalt illeti: a Károlyi Városi Kórházban gyógyítanak. Nemcsak a szakmai protokoll szerint. Szavakkal, aprónak tűnő, hatalmas gesztusokkal, kacsintásokkal, viccelődéssel. Emberséggel. Magától értetődő emberséggel. Banálisan hangzik, mégis, ez az a plussz, ami különlegessé teszi ezt a helyet.

Volt ott valami, ami mellett viszont tényleg nem mehetek el szó nélkül. A kávéautomata. Elromlott. Így aztán két teljes napot csokis kapucsínó nélkül kellett átvészelni.

Megismétlem: mély megdöbbenéssel írom e sorokat. Mert mindig is határozott elképzelésem volt az állami egészségügyről, ezen belül a „közkórházakról”. Most mi lesz velem? Mit gondoljak ezután?

Itt van ez a „kórház a város szélén”, ahol minden másképp’ működik, mint ahogy addig képzeltem. Ugyanabból a pénzből, ugyanolyan személyi és tárgyi feltételek mellett…

Most akkor ez hogy is?

Köszönettel,

Egy határozott elképzeléseiben előre megfontolt szándékkal megzavart hozzátartozó