Miniszterelnök Úr! Önnek disznóól – nekünk a hazánk

Hét évvel ezelőtt, 2011. január 11-én, levelet írtam Orbán Viktornak. Mindezt abból az alkalomból, hogy a miniszterelnök a Széchenyi tervet ismertető beszédében a pályázati rendszer kapcsán disznóólat emlegetett.

Bűzlő, trágyával teli helyet, amit ő majd kitakarít. Merthogy, maga a miniszterelnök mondta, származásából kifolyólag már személyesen is volt alkalma disznóólakat takarítani.

Íme, az egykori levél.

Miniszterelnök Úr! Önnek disznóól – nekünk a hazánk.

Ön a Széchenyi tervet ismertető beszédében a pályázati rendszer kapcsán disznóólat emlegetett. Vagyis bűzlő, trágyával teli helyet, amit majd Ön kitakarít. Merthogy, Ön mondta, származásából kifolyólag már személyesen is volt alkalma disznóólakat takarítani.

Miniszterelnök Úr! Amikor Ön, előttünk ismeretlen – merthogy lényegtelen – okból a származását emlegeti, még csak sejteni sem merjük, hogy panaszkodik-e, vagy dicsekszik.

Viszont, a takarítást kikérjük magunknak: Önt és párttársait nem takarításra szerződtették a választók, hanem kormányzásra. Ön ugyan a pályázati rendszert nevezte disznóólnak, de amit az elmúlt nyolc hónapban műveltek, abból joggal lehet arra következtetni: Önök számára az egész ország egy kitakarítandó ganédomb.

Önök, ahol csak tehetik, rárontanak a demokráciára, és eltakarítanak mindent, ami magasztos, nemzetmentőnek gondolt terveik útjában áll. Csorbították az Alkotmánybíróság hatáskörét, felszámolták a Költségvetési Tanácsot, korlátozzák a sztrájkjogot. Tették mindezt annak ellenére, hogy sehol sem volt benne az amúgy csak jelszavak szintjén létező választási programjukban.

Visszamenőlegesen és diszkriminatív módon vetettek ki különadókat, változtatnának meg bírósági ítéleteket.

Soha, sehol, senki nem hatalmazta fel Önöket erre.

Önök azt ígérték, hogy megvédik a nyugdíjasokat, megőrzik a nyugdíjak értékét. Ehelyett védelmi pénzt ajánlottak a magán-nyugdíjpénztáraknak, ellopják a vagyont, hogy azután valóban megőrizhessék.
Maguknak, természetesen.

Miniszterelnök Úr! Kikérjük magunknak, hogy disznóólnak tekintse a hazánkat. Mi szeretjük ezt az országot, hibáival, gyarlóságaival együtt. Itt születtünk, „s ha néha lábunkhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudjuk”.
Mi, magyarok, ennek az országnak a nyelvét beszéljük a legjobban. Ha úgy tetszik: anyanyelvi szinten. Jobban és szebben, mint az Ön által a köztársasági elnöki székbe pottyantott párbajtörőző, és hozzá nem értő korrektori csapata.

„Nekünk szülőhazánk e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyerekkorunk világa.”

Számunkra Magyarország nem disznóól. Még akkor sem, ha tényleg van mit javítani rajta. De mindezt nem a zemberekre, a csalárd ígéretekkel megszerzett 53 százalékos kétharmadra hivatkozva. Hanem valódi párbeszéd útján, amit még véletlenül sem neveznék nemzeti konzultációnak. Ez utóbbi kifejezést ugyanis Önök már alaposan lejáratták. Nemcsak ezt: az Önök által használt újbeszél nyelven semmi sem az, mint aminek látszik.

A nemzeti konzultáció például azt jelenti: nem egyeztetünk senkivel.

Nem tárgyalunk sem az érdekvédelmi, sem a szakmai szervezetekkel – homályos, csak részben létező válaszlevelekre hivatkozva tesszük azt, amit jónak látunk.

Önök forradalomnak nevezik az önkényt, szabadságharcnak, hogy fejjel mennek a falnak. Utóbbi magánügy is lehetne, de a mi fejünk fáj maguk miatt. Önök, Miniszterelnök Úr, a más szerszámával verik a csalánt, a maguk keresztes háborúja miatt bennünket sajnálnak le szerte a világban.

Magyarország nem disznóól. Magyarország a mi hazánk és Önöket senki sem kérte fel arra, hogy itt takarítást végezzenek. Eltakarításról pedig végképp nem esett szó.

Takarodásról persze beszélhetünk – velünk, magyarokkal lehet tárgyalni.

A lipótmezei csata