Orbán győzött! – Üt-ver a mélymagyar, mert mély és magyar….

Orbán szája, Boldog István  örülhet! Szándékai szerint kiváló termőtalajra hullott az elképesztő baromsága, ezúttal még nem követelt emberéletet a felgerjesztett indulat, de ez nem rajta múlt.

Egy vászon táska miatt….

Csak kérdezem: a „szivárvány” és a „kerekesszékes”után biztos abban, hogy nem Ön következik? Hiszen indokot mindenkinél lehet találni – egyenes a haja, vagy esetleg szőke, netán kék a szeme, vagy éppen barna – bármiből és bárkiből lehet bűnbakot gyártani! Csak elégszer kell elmondani, hiszen látják, fogadóképes kereslet van rá. És Orbán gyártat és gyártat rendületlenül…..

Történik az alábbi eset Magyarországon, 2019-ben, Európa közepén, a keresztény kultúra jegyében, amit hála Orbán kerítésének, nem vett el tőlünk senki:

„Egy divatcikk, egy unásig ismételt válasz hogy nem kérek nejlonszatyrot köszönöm, itt a textiltáskám. Egyedi, védem vele a környezetem és anyukám is szereti mert strapabíróbb mint egy nejlon.

Hogy mi a baj vele? A színe …

mert a szivárvány összes színe benne van, mert divat, mert támogatás mert esélyegyenlőség. Nekem ez, másnak vallomás, arról hogy más vagyok, Hogy kibújok a szekrényből, nyíltan vállalom a gyűlöletet és megvetést, itt vagyok, ide üssetek! Én nem ezt az üzenetet akartam közvetíteni, csupán olyan akartam lenni mint a többi ember, mindenki aki hordja ezt a táskát mert szimplán megtetszett neki.

Szórakozni akartam, jól érezni magam egy buliban

ha már egy időre vidékre menekültem a főváros zajából. Ahogy táncoltam egy barátommal a sátorban, egyszercsak megjelent hátunk mögött egy ember. Nagydarab, kopasz férfi, afféle hazafias kopasz. Rasszista és antiszemita, de még hozzá homofób is. Felkapta a táskám és az arcomba tolta, fennhangon kezdett érdeklődni mégis mi az amit a kezében tart. Táska. –Feleltem értetlenül, csak arra tudtam gondolni hogy részeg lehet, persze ez sem állt messze az igazságtól.

Ezután finoman megpróbáltam elvenni tőle de rángatni kezdett vele együtt, majd egyre hangosabban kezdett üvöltözni velem, trágár kifejezésekkel illetett és felismerve a szivárványt arra következtetett hogy leszbikus vagyok. Megijedtem és gondolkodás nélkül leöntöttem őt, de ettől csak még jobban elborult az agya. A következő pillanatban lendítette az öklét és arcomba vágott vele.

A szombati kellemes este rémálomba fordult át,

az orromból eleredt a vér, az arcom felszakadt, szemem alatt pedig elkezdett növekedni egy monokli. Barátom nagyszülei rohantak a segítségemre, papája vált a következő célponttá. Akkora ütést kapott hogy elterült a földön, és mikor védtelenné vált ütni és rúgni kezdték őt a kopasz és egy hű társa. Nem kaptunk segítséget míg nem kezdett túl késő lenni, attól féltem ha ő nem jön engem vernek agyon, ha pár értelmes ember nem száll be, akkor a nagypapát aki engem védett.

A barátom kishiján sokkot kapott, engem mentő vitt kórházba. Megmentőmnek eltört a járomcsontja, szemünk alatt lila duzzanat éktelenkedik, testünk több pontján foltok amiket az ütések és rúgások okoztak. Mondhatni olcsón megúsztuk, de csak az idő a megmondhatója mikor tesszük túl magunkat lelkileg is a történteken. Nem hiszem azt hogy megérdemeltem ezt a bánásmódot csak mert hatszínű volt a táskám és ez neki nem tetszett.

Ha olyan világban élünk

ahol egy felnőtt férfi ember megüt egy lányt és egy hatvanas öreget csak hogy megmutassa hogy mennyivel többet ér az ő értékrendje, akkor miért az a legnagyobb problémánk hogy valaki magában utálkozik? Ha nem fogadtathatjuk el magunkat mindenkivel, az nem kudarc. Ha gyűlölet, támadás és bántalmazás áldozataivá válunk olyasmi miatt ami ellen nem tehetünk az viszont nem tűr elfogadást.

A történteket Szilvia Schmidt írta meg, én nem tudtam volna összeszedni a gondolataimat, hálásan köszönöm neki.”