Orbán Viktor csütörtökön az országházban köszöntötte a Téli Olimpián sikeresen szereplő magyar versenyzőket. A hatalmas bravúrt bemutató sportolók eredményét a tőle megszokott módon sajátjaként értékelte, kiemelve, hogy ha pártja nem fordít annyit a sportra, akkor ez nem jöhetett volna létre. Csak szólunk, ők nem focisták!
Többes szám első személy?
Szögezzük le, minden tiszteletünk az olimpián résztvevőké! Az övék, akik saját erőfeszítéseik alapján hoztak dicsőséget maguknak és az országnak. Ehhez azonban vajmi kevés köze van a regnáló hatalomnak és az azt mozgató miniszterelnöknek.
„kellett ehhez még egy sportszerető nép is, amely az adójával és a szurkolásával biztos alapot teremtett….nincs abban semmi túlzás, hogy a magyarok úgy érzik és úgy is mondják, mi győztünk, mi nyertünk olimpiai aranyat…”
Nem, Orbán úr, ebben nincs semmi túlzás, ezt a világon mindenhol így érzik és mondják. Ez után következik a pártpolitika, ami persze azt sugallja, hogy nyolc éve – Orbán regnálása óta – létezik sikeres magyar sportélet.
„nyolc év alatt visszaküzdöttük magunkat a világ első harmadába, sikereket érünk el a sportban, a művészetben és a tudományban is.”
Eszerint, akik a „magyar csoda” előtt voltak sikeresek, azok nem is voltak azok igazán, teljesítményük smafu. Megjegyezzük, hogy az Orbán rezsim kifejezetten nem támogatta és támogatja a mai napig a művészeti- és a tudományos élet fejlődését, kizárólag pártalapon oszt pénzt a klientúrának.
„érdemes ezen az úton tovább menni.”
Hát, nekik valóban érdemes, de nekünk?
