Banánköztársaság
Ez is parlament, az is parlament, vagy mégsem? – Nem akarok lelombozni senkit, de…
Parlament és parlament. Az európai parlamentről és a magyarról írok most, bár ez utóbbit nevezzük inkább Országgyűlésnek. A héten két ügyben is úgynevezett ‘sikerekről’ számoltak be – idehaza ellenzékinek számító – magyar európai parlamenti képviselők. Mindkét történet lényege, hogy egy-egy másik (!) európai testület indítványokat terjesztett be az EU-tagországok, illetve az Európai Parlament elé.
Európai minimálbérek
Az Európai Bizottság egy régebbi vállalását teljesítette azzal, hogy megtette javaslatát az európai minimálbérek (!) összehasonlíthatósága és az ún. ‘megfelelő’ bérek vonatkozásában. Tehát többes számban, mert hogy mind a 27 EU-tagországban ma is léteznek minimálbérek, éspedig 21 országban a kormány dönti el, 6 országban pedig a munkavállalók és a munkaadók egyezségén nyugszik a rendszer. Most annyi lenne az előrelépés, hogy a javaslat szerint az érintettek minél inkább hasonló módszertant vegyenek alapul a nemzeti szabályozásukban. Az előterjesztő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy esze ágában sincs semelyik tagországra semmit se rátukmálni, mindössze abban keresi a tagországok közös akaratát, hogy a jobb összehasonlíthatóság kedvéért a nemzeti számok mögött álljanak együttes szempontok.
Ha ezt a Bizottság-i javaslatot, illetve annak esetleges módosításait a tagországok alkotta Tanács, valamint az Európai Parlament együttesen elfogadja, akkor léphet életbe a majdani (!) irányelv megannyi passzusa, amikről azért ma még nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mit fognak tartalmazni, hiszen a jóváhagyó testületek kivehetnek, hozzátehetnek sok mindent, vagy rosszabb esetben elállnak az egésztől.
Nos, ebben a jelenlegi startpisztolyos stádiumban egy meghatározott olvasatot, vagy végső kimenetet, sőt, kifejezetten saját egyéni győzelmet hirdetni, konkrétan uniós minimálbért bejelenteni, az sajnos ordas hazugság. Nyilván más lehet a helyzet később, amikor majd valamelyik magyar képviselő saját és konkrét módosító indítványt tesz, amit a többiek esetleg elfogadnak. Akkor majd lehet mellet döngetni, ígéretek teljesítését hangoztatni, ünnepelni stb. Addig viszont csupán örülni illik, mármint ha az Európai Bizottság előterjesztése már most tetszik az illető európai parlamenti képviselőnek.
Ebben a második esetben a személyes sikert kiáltó magyar EP-képviselő legalább tagja volt a tárgyalódelegációnak
A másik javaslat kicsit előrehaladottabb, minthogy immár a tagországok kormányait tömörítő Tanács, valamint az Európai Parlament tárgyalódelegációi előzetes megállapodást kötöttek az EU-pénzek felhasználásának jogállamisági kritériumokhoz kötéséről.
Ebben az esetben a személyes sikert kiáltó magyar EP-képviselő legalább tagja volt a tárgyalódelegációnak, szóval hihetőbb, hogy közelebbi szerepe lehet az elért eredményekben. Csak hát előzetes megállapodásról van szó, amit még az említett teljes testületek, azaz a Tanács, valamint az EP el kell fogadjanak. Jó esély van rá, de azért még nem vagyunk az út végén, ahogy Biden amerikai majdnem-elnök is hónapok óta mondogatja a maga kilátásairól.
A képviselői diadalérzéseket azonban itt is beárnyékolja két tényező
Az, egyik az, hogy a megállapodás sajnos nem oszt több lapot az EP-nek, vagyis a jogállamiság kritériumainak esetleges megsértését a tagországok fogják megmondani, ha egyáltalán.
A másik pedig inkább húsba vágó, nevezetesen ha a tagországok által kimondatik a pénzek folyósításának felfüggesztése, akkor az adott nemzeti kormány révén már megítélt összegeket a nemzeti költségvetése terhére kell kifizetni. Úgy is mondhatnánk, hogy ha Orbán Viktornak fityiszt mutatnának az európai döntnökök, akkor a Mészáros Lőrincnek odaítélt európai pénzeket immár nem az európai, hanem csakis a magyar adófizetők lennének kénytelenek kiköhögni.
Ez utóbbi sikernek azért túlzottan nem lehet örülni, bár annyi haszna talán mégis lenne, hogy a magyar választópolgárok még inkább a saját bőrükön érezhetnék, mi fán terem a módszeres kifosztásuk.
Mamelukok és a rendkívüli jogrend
Attól tartok viszont, hogy hazai pályán kevesebb ellenzéki sikerjelentést fogunk hallani a jövő héten, amikor is 133 kormánypárti mameluk várhatóan ismét meg fogja szavazni – ezúttal 90 napra – a rendkívüli jogrendet, vagyis saját maguk lefokozását. (Az ellenzékét nem kell, mert az eddig is le volt fokozva.)
Ennek ugye az a lényege, hogy a kormány az Országgyűlés kikerülésével azt csinál, amit akar, vagyis teljhatalmat kap. Ha valami szörnyűség hirtelen zúdult volna a nyakunkba, akkor talán érthető lehetne ilyesmi, csak hát a járványmizéria tavasz óta tart, s bármennyire is berobbant a kórság, bőven lett volna idő a felkészülésre. Olyanra, hogy országgyűlési aktusok ne is váljanak szükségessé, hiszen az ország fel lehetne vértezve a védekezés minden forgatókönyvével és eszközével.
A kormány egyébként saját hatáskörben is ki tudná hirdetni a 14 éves korosztályok feletti oktatás távoktatásra való átállítását, a lakosság ellátását maszkokkal és D-vitaminnal, illetve gondoskodhatna a tömeges és ingyenes tesztelésekről, valamint biztosíthatna táppénzt az állásukat elvesztett, vagy elveszítő dolgozóknak. Ehelyett általános teljhatalmat ragad magához.
Egy dologhoz azonban valóban szükség lenne az Országgyűlésre.
Az orvosok jogállásáról szóló törvény megsemmisítéséhez, amit szégyen szemre az ellenzék is eredendően megszavazott.
Egy szó mint száz, azt várom el az ellenzéki képviselőktől, hogy ne szavazzák meg a rendkívüli jogrend ismételt bevezetését. Láthattuk, mit művelt a kormány az első futama alatt. Öntötte a közpénzt a multiknak, illetve százmilliárd forintos nagyságrendben vetetett a kedvenc zsákosaival részint felesleges, de mindenképpen sokszorosan túlárazott ketyeréket. A szociális válság pedig csak mélyül és mélyül. Ezt a pályát józan lelkiismerettel nem lehet megszavazni.
(A szerző volt parlamenti és európai parlamenti képviselő, jelenleg az ISZOMM párt alelnöke)
Szerző
