A petíciókról

Petíció: tiltakozás, kérvény, panasz; általában valamilyen intézményhez, állami szervhez benyújtott írásbeli kérvény. Ha valami, hát a petíciózás az, ami értelmetlen: Magyarországon nincs kihez petícióval fordulni.

Persze, volt már néhány, amelyet magam is aláírtam – hiába, vonzódom az értelmetlen dolgokhoz…

Rengeteg petíció olvasható az erre a célra fenntartott honlapon, és tulajdonképpen bárki összeüthet egyet vagy akár többet is. A legtöbbet néhány százan, esetleg néhány ezren írták alá.

Íme a kedvenceim:

Elegünk van Parászkából!
Petíció hazánk és Európa kereszténységéért
A Magyarországot érintő Trianoni békeszerződés revíziója (sic)
Mondj nemet a gyűlöletbeszédre!

És egy friss: Tiltakozás a Magyar Idők rágalmazó cikksorozata ellen

Mivel az említett cikksorozat a „kormány” által gerjesztett és fizetett legújabb és különösen undorító hecckampány része, s mert a tiltakozás tartalmával egyetértek, itt közreadom a petíció szövegét.

Gajdics Ottó
főszerkesztő
Magyar Idők

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Mi, alulírott művészek, kritikusok, művészettörténészek, felelősen gondolkodó és cselekvő polgárok, felháborítónak tartjuk és visszautasítjuk azt a modort, mértéket, jóízlést és jó érzést egyaránt nélkülöző írást, amely a Magyar Idők 2018. július 14-i számában „Így népszerűsítik a kommunizmust állami pénzből” címmel jelent meg Szakács Árpád aláírásával. Nem értjük, miként jelenhet meg a – tízmillió állampolgárért felelősséggel tartozó – magyar kormányhoz deklaráltan legközelebb álló napilapban immáron a tizedik olyan szöveg, amelynek feljelentő és csak egy bakancsrúgáshoz hasonlítható hangneme az ötvenes évek pártsajtóját idézi.

Elfogadhatatlannak tartjuk azt, ahogy egy, a kultúra ügyeiben tájékozatlan, a képzőművészethez, az irodalomhoz, a színházhoz egyáltalán nem értő, kritikusként alapvető szakmai hibákat vétő szerző szisztematikusan félreértelmez műveket, kiállításokat, előadásokat. Megdöbbentőnek és rendkívül károsnak tartjuk, hogy Szakács így született írásait egyes olvasók „tényfeltárónak” minősíthessék, és ennek alapján ítéljenek meg a magyar kultúráért évek vagy éppen évtizedek óta aktívan dolgozó alkotókat és intézményvezetőket. A Rákosi-kort idézőnek látjuk azt, hogy e szövegek – mint politikai célból született feljelentések – érvként működhessenek a kulturális politika irányítói kezében. És nem csak az ő kezükben: rettenetes azt megtapasztalni, ahogy a kultúra, megvitatható-megvitatandó kérdéseivel együtt, szimbolikus térfoglalásban használt bunkósbottá válik a Magyar Idők hasábjain! Végül igazi szomorúságra ad okot azt látni, hogy egy többezres olvasótáború újság a kultúra ügyeiben teret ad annak a káros tájékozatlanságnak és műveletlenségnek, amellyel Szakács Árpád hétről-hétre mérgezi a lapot olvasók szellemét és lelkét.

Kifejezzük szolidaritásunkat mindazokkal, akiket a lap megtámadott, megrágalmazott, és követeljük az alaptalan, dezinformáló rágalomsorozat azonnali beszüntetését!

Budapest, 2018. július 18.

Eddig 463 aláírót látok.

Teljesen egyetértek ezzel a szöveggel, de nem értek egyet a petícióval mint műfajjal.

  1. A petíció, legyen bármilyen is, belevész az egész katyvaszba; Parászkát gyalázó, kereszténységet igénylő meg trianonozó, a Kúria elnökének és tagjainak lemondását és felelősségre vonását követelő ostobaságok és aljasságok közé. A tisztességes szándékú és valóban közérdekből írott petíciók száma viszonylag csekély.
  2. Jellemzően néhány, esetleg két-háromezer ember írja csak alá. Különösen mókás azt olvasni, hogy „Az aláíró azt akarja, hogy a neve ne legyen látható publikusan”…
  3. Petíció: tiltakozás, kérés, kérvény – rendszerint valamely állami intézményhez címezve. Na, ez a legnagyobb baj: a petíció legitimál.

Kitől kérünk valamit, kinek szól a tiltakozásunk? Az első probléma tehát: kit szólítunk meg. Számos petíció olvasható, amelyet a „Tisztelt Miniszterelnök Úr!” – nak írtak. Ez nevetséges. De Gajdics Ottót sem hívjuk “Tisztelt Főszerkesztő Úr!”-nak… Sok oka van annak, miért nem – egyet mondok: a Magyar Idők az orbáni hatalom terrormédiájának vezető szennylapja.

De nem sokkal jobb a helyzet, ha petíciónkban nem szólítunk meg senkit – a műfaj alapvető sajátossága akkor is érvényesül: valami választ, valamilyen intézkedést remélnek vagy követelnek az aláírók.

De kitől..?

Hazánkat olyan bűnszervezet uralja, amelyet nagyjából 2,8 millió ember támogat – a többiek e hatalom számára nem léteznek, vagy legföljebb gyalázkodásra „méltatja” őket.

Ez a bűnszervezet óriási terrormédiát tart fenn, az egyértelmű gyűlöletpropaganda terjesztésének szándékával. Nem csupán arról van szó, hogy mindenféle aljasságot megjelentetnek, hanem arról is, hogy a „kormány” és „hátországa” minden gesztusával azt üzeni: csak ezt a terrormédiát vallja magáénak. A többiek esetleges kéréseire, kérdéseire majd decemberben válaszolnak – addig minden zaklatás fölösleges és nagyon csúnya dolog…

Megfogalmaznak egy ilyen nagyon tisztességes szándékú petíciót, amelyre rögtön megszületik a válasz: Ki olvassa Esterházy Pétert?

Van ennek értelme? Tényleg olyan, mint disznóval verekedni: az ember csak összemocskolja magát.

Petíciót tehát nem írunk, mert nincs kinek. Ma hazánkban nincs olyan „kormány”, „parlament”, bármilyen „hivatalosság”, amely megérdemelné, amelyhez érdemes fordulni.

Hogy akkor mit csináljunk..?

Nem tudok jobbat: legyünk egymással szolidárisak, és szóljunk a társadalomhoz. Szervezkedjünk – kezdjük fölépíteni a másik Magyarországot, a IV. Magyar Köztársaságot. Nem azt mondom, hogy szokjunk hozzá Orbánia aljasságához – de azt igen, hogy ne várjunk mást, ne lepődjünk meg újra és újra.

Nem létezik, hogy ne lehetne megszervezni hatásos tiltakozást, elhúzódó demonstrációt az Akadémián, az egyetemeken – tulajdonképpen bárhol..! Igaz: Lengyelországban hosszú ideje tiltakoznak a bíróságok, a törvény lerohanása ellen – és Magyarországon eddig szinte semmi, még szolidaritási akció se…

De ha ezt csináljuk, sosem lépünk előre. Készüljünk, készítsük föl magunkat Orbánia elkerülhetetlen bukására: minél később következik be, annál nagyobb lesz a baj.

Egyelőre rendezzük be és védjük meg a mi országunkat, amely a lehető legkevesebb ponton érintkezik Orbániával.  És persze demonstráljunk, tiltakozzunk – de ne petíció formájában. Hanem úgy, ahogy azt Lengyelországban teszik.

Aztán meglátjuk.

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük