Politikai purparlé a bugás csörgőfák árnyékában

Mindig csodálom a politikusok bátorságát, amikor megpróbálnak egy-egy művész életművére ráhúzható sablonnal, közhellyel szolgálni. Kertész Imre erre végképp nem szorul rá.

Persze nem bátorság ez, sokkal inkább botorság

Az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre nem szorul magyarázatra. A Sorstalanságon túl az egész Kertész-hagyatékot értő kezek forgatták Berlinben, ám a magyar büszkeség (sic) mégis azt diktálta, hogy ilyen nemszeretem módon, de mégis hozzuk haza az életművet.

Mert, a miénk? Nem véletlen a kérdőjel.

Tényleg a miénk Kertész Imre?

Itt a házunktól két lépésre, ahol a bugás csörgőfák hajlandoznak született Kertész Imre. Alig vannak, akik erre jártukban-keltükben megnéznék a szülői házat.

Kertész Imrének napra pontosan nyolc évvel ezelőtt ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat.

Emlékszem az akkori Budapesti Nap szerkesztőségében szó szerint bombaként robbant a hír.

Az akkori finoman szólva is vegyes fogadtatás méltatlan volt Kertész Imre életművéhez.

Tizennyolc évvel később azt hinnénk, hogy nyugvópontra jutott az ügy. Azt gondolnánk nem lehet újat mondani és akkor jön ez a túlmozgásos kormányfő, aki már azt hiszi ő mindenhez (is) ért.

Elbőgte magát a felcsúti jószágigazgató

Igen Orbán Viktor úgy gondolta a budapesti Kertész Imre Intézet megnyitóján neki kell beszélnie.

Az nem különösebben zavarta a felcsúti jószágigazgatót, hogy neki ebben a témában nem sok mondanivalója lehet. Politikai, közéleti még csak-csak, de irodalmi egyáltalán.

A kormányfő több idézetet is felelevenített a 2016-ban elhunyt Nobel-díjas írótól, így például azt, amelyben Kertész Imre az antiszemitizmust fertőzésnek, pandémiának, ideológiai járványnak, „szennyes lelkek gyilkosággá fajuló szórakozásának” nevezi.

„Akkor még nem volt arról szó, hogy antiszemita jelölteket baloldali képviselőjelöltnek el lehet indítani” – fogalmazott a miniszterelnök, utalva arra, hogy a vasárnapi tiszaújvárosi időközi parlamenti választáson induló ellenzéki jelölt, Biró László egyebek mellett Judapestnek nevezte Budapestet.

Már megint az aktuálpolitika

Egyszerre méltatlan és felháborító Kertész Imre emlékét és életművét aktuálpolitikai kérdéssé devalválni. Hogy jön ez a politikai pamflett-huszár, hogy Kertésztől idézzen?

Az évfordulót és az intézet megnyitását ürügyként felhasználó Orbán úgy mazsolázik Kertész-mondatok és gondolatok között, mint egy hipermarketosztályon eltévedt vásárló, akinek már fogalma sincs, hogy fog kikeveredni onnan, de addig is legalább degeszre tömi a kosarát.

A kormányfő tisztelet és értelem híján otrombán belegázol a Kertész-életműbe térdig, egyszeri borítókosaras horgászként tapogatja a hínáros vizet a kosár belsejében, de egy fia sneci sem akad a keze ügyébe.

Orbán térdig áll a felkavart vízben, ide-oda csapkodja a kosarat és nem érti, hogy miért nem fog egy fia halat sem…

Akiknek a Sorstalanság csak úri huncutság

A totális képzavar azután következik, hogy Orbán megpróbálja megmagyarázni Kertészt.

És az úri közönség nem fuldoklott a röhögéstől. Persze, hogy nem. A Sorstalanság nekik csak úri huncutság.

„Orbán Viktor arra a gondolatára is emlékeztetett Kertész Imrének, miszerint „olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik”.

Az volt az álláspontja, hogy az európai civilizáció bajaira csak a saját civilizációs keretein belül szabad válaszokat keresni, kívülről importált megoldások nem működnek, akkor sem, ha szellemről, és akkor sem, ha emberekről van szó – tette hozzá.

Közölte: az író szavai szerint „a liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vezette”.

Őszintén szólva, Orbán ezzel az egyetemi felelettel még a kegyelem kettest sem érdemelné meg.

A miniszterelnök felidézte, hogy amikor Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, heves, nem túl színvonalas viták zajlottak Magyarországon, különösen a jobboldal és inkább annak radikálisabb része úgy gondolta, ugyan óriási siker a Nobel-díj, de „minden relatív, micsoda nagy írók nem kaptak” például a két világháború között, és azt is mondták, nyilván azért kapta Kertész Imre a kitüntetést, mert regénye, a Sorstalanság holokauszttárgyú.

Ez a vita beskatulyázta Kertész Imrét „egy olyan fiókba, ahová ő soha nem vágyakozott és nem is volt semmi indoka, hogy oda bezárják”, az ő mély intellektusát ugyanis nem lehet korlátok közé szorítani – jelentette ki Orbán Viktor.

(MTI)

A Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre magyar írónak ítéli oda,

”Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Kertész Imre írói műve annak a lehetőségét vizsgálja meg, hogy lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban, amelyben az emberek egyre teljesebben alávetették magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntő élményéhez, auschwitzi tartózkodásához, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem kivételes esemény, amely akár egy idegen test a Nyugat rendes történelmén kívül létezne. Auschwitz a végső igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.

Kertész első regénye, a Sorstalanság, a fiatal Kövesről szól, akit elfognak és koncentrációs táborba visznek, de ő alkalmazkodik és túléli. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben – bár a feltételek hálátlanok -, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket – nem ismeri a mi tényeinket. Talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna. Az olvasó nem csak az erőszak kegyetlenségével szembesül, hanem ugyanolyan mértékben a megfontolatlanság méreteivel is, amelyek az elkövetést jellemezték. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémákkal voltak elfoglalva, a nagy kérdések nem léteztek. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás. A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban, ugyanannak az elvnek a megnyilvánulása, amely a mindennapi életben és az emberi együttélésben fejeződik ki.

Kaddis mindenkiért

Ezzel a gondolkodásmóddal a szerző egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben az élet és a szellem ellentétben áll egymással. Kaddis a meg nem született gyermekért – című regényében Kertész átfogóan negatív képet rajzol a gyerekkorról, és ebből az előtörténetből vonatkoztatja származtatja a koncentrációs tábor paradox otthonosságát. Kíméletlen egzisztenciális elemzését azzal tökéletesíti, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember mindenáron való létezés-akarása előtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerínt az életképtelenségében van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei és érdekei hátteréből nézve azonnal használhatatlannak mutatkozik tűnik.

A Gályanapló címü fragmentumgyűjteményben Kertész intellektuális bősége gazdagsága nyilvánul meg. “Az elméleti indoklások pusztán konstrukciók”, írja, miközben mégis fáradhatatlan párbeszédet folytat a nagy kultúr-kritikai tradícióval – Pascal-al, Goethe-vel, Schopenhauer-rel, Nietzsche-vel, Kafká-val, Camus-val, Beckett-el, Bernhard-dal. Lényegében Kertész egy egyszemélyes kisebbség. A zsidóság fogalmához való tartozását Kertész az ellenségtől rákényszerίtett meghatározásnak tekinti. Mindemellett következményei által ez az önkényes besorolás lett a beavatása az emberről és a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba.

Kelet európai klusztrofóbia

Azok a regények, amelyek a Sorstalanság-ot követték, azaz A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért, jellegük szerint kommentálják és kiegészítik az első és mérvadó könyvet. A kudarc-nak maga ez a témája. Miközben egy Auschwitzról szóló valódi regénye biztos elutasítására vár, egy öregedő író azzal tölti napjait, hogy Kafka-stílusban egy jelenkori regényt ír, egy klausztrofobikus leírást a szocialista kelet Európáról. Végűl megkapja az értesίtést, hogy könyvét mégis kiadják, de akkor már csak ürességet érez. Az irodalmi vásáron kiállítva személye tárggyá válik, titkai banalizálódnak.

Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, amely olyan mint a szépnövésű galagonya sövény: tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és egy különleges gondolati szabadságra csábít.