Kultúra
Postás bácsi levelei – 2.) Amikor a nevetéstől lehetetlen dolgozni
“Szerkesztőségünk elfogta Postás Bácsi leveleit. Az üzenetek Malvinkának szólnak, aki a jelek szerint nagy türelemmel, de fogyatkozó reménnyel várja, hogy a köz szolgája végre elhozza neki egy régi barátnő, Adélka levelét. De miért késlekedik az a fránya kézbesítő?…”
Drága Malvin,
biztosíthatom, hogy Adélka Önnek címzett illatos levélcséje továbbra is a legteljesebb biztonságban van nálam – a kézbesítésre azonban még egy mákszemnyit várnia kell. Elsorolom, mi történt velem már megint.
Nem kell sokat magyarázni, hogy nekünk, postásoknak milyen gyakran gyűlik meg a bajunk a kertes házakat őrző kutyusokkal.
Ha szóba kerülnek a postások kutyakalandjai, ilyenkor persze mindenki Ubulra, a medvetermetű, és bármiféle barátságos kommunikációra alkalmatlan szolgálati kutyára gondol. Ő, ha csak meglátja zöld ruhánkat és táskánkat, már habot fröcskölve hörög, és komolyan aggódni kell szegény eb egészségéért, amikor szabályos idegrohamot vált ki belőle a levélnyílás körül matató postás. Ne kerteljünk: amikor éppen ilyen helyekre kell eljuttatnom a havi számlalevelet, valóban szükségem van a váltófehérneműre.
Ma azonban egészen váratlan kutyatámadás ért.
Egy barátságos kertes ház kapujához érkezve egy pár hónapos kölyökkutyát láttam meg odabent. Alig bírta cipelni aránytalanul nagy buksifejét, és elbűvölő ügyetlenkedéssel, összevissza pakolta testméreteihez képest máris hatalmas tappancsait. Bizonyára rövidesen hatalmas kutya lesz belőle, de most még csak egy imádnivaló, bumfordi kutyagyerek.
– Szia, te drága! – köszöntem neki, és kiválasztva a gazdijának szóló leveleket, a kapura szerelt postaláda körül kezdtem matatni. Ekkor ért a meglepetés.
A kölyökkutya azonnal, lelkesen rohamot intézett felém. Fejét és mancsait folyamatosan kidugta az összes lehetséges nyíláson, és nem hagyott késéget afelől, hogy legfőbb célja össze-vissza nyalogatni a vendéget. Mivel ő maga sem tudja még, hogy melyik testrésze hol van éppen, viszont folyamatosan izeg-mozog, a postaláda előtt ácsorogva olyan érzésem lett, mintha ennek a kiskutyának legalább nyolc mancsa és három feje lenne legalább öt rózsaszín nyelvvel. Akármerről próbáltam a levélnyíláshoz közelíteni, minden tele volt ezzel a lelkes kiskutyával.
Hiába próbáltam kérlelni, hogy tartson legalább két másodperc szünetet,
ez a kiskölyök az ilyesmire tökéletesen alkalmatlan. Egy idő után már a rázkódó a nevetéstől is képtelen voltam folytatni a küzdelmet, ő pedig egyre jobban élvezte a játékunkat (legalábbis ő nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy végre megjött a postás bácsi játszani…).
Így esteledett ránk a kies kertvárosi negyedben, ahol a kiskutya ezen a napon totális győzelmet aratott – én pedig záróráig már ki sem mozdulok a Hörpintőből, ahol, fenntartott asztalomnál, megpróbálom rendezni összekócolódott idegrendszeremet.
Kéztsókkal
a Postás Bácsi
