Saját  halottja, vagy áldozata ?

Egyike sem kívánok lenni sem a Magyar Televíziónak, sem Magyarországnak. Tartok tőle, hogy ez elsősorban nem rajtam múlik. A halott meg utólag már semmit nem kérhet számon és ki magának. Az élő még ágálhat, miközben temeti a holtakat. És mi temettünk, temetünk és temetni fogunk. Ezúttal fiatal kollégám tragikus hirtelenségű halála kényszerít elmélkedésre.

Amiről nincs statisztika

A gyártási szoba ajtaján a neve fekete keretben. Megrendülten pillantunk be a folyosóról üres íróasztalára. A székén nem ül senki – átmenetileg. Lehajtott fejjel rohanunk tovább, mi, hasonszőrű gyökértelenek. Holnap ránk kerülhet a sor. Műsoraink nézettségi indexeinek meghatározása érdekében tudom, hogy rendszeres felmérést végeznek. Az ilyen-olyan panelekkel el vagyunk látva nyakig.

Csak azt nem tudom, hogy arról készült-e valaha is statisztikai kimutatás a Magyar Televízió intézményében, hogy milyen a halandósági arány az ott dolgozó harminc és ötven év közötti munkatársak körében. Hogy vajon hányan halnak meg évente infarktusban, hányan kerülnek idegösszeomlással, gyomor- és agyvérzéssel kórházba, s milyen arányú a köztünk élő és még dolgozó menthetetlen alkoholisták száma?

Gyászkeretben

Hiszem, hogy érdekfeszítő grafikonokat firkálgathatnának erről a computerek a tévé képernyőjére a nagy nyilvánosság előtt. Mert el lehetne erről a témáról is néhány órát kerekasztal-beszélgetni, „de minek” alapon, hiszen mint első számú médium, lehetne közügy. Lám-lám, még itt is! A csillogó-villogó doboz hátterében a színesen villódzó képkockák zenés, mesés, irigyelt világában sem fenékig tejföl az élet. Hogy a népszerűség, amelynek arca és neve van – kinél túl jól, kinél éppen, hogy csak, vagy meg nem fizetett – sem létezhetne százak és ezrek rabszolgasorsa nélkül, a névtelenek vagy arctalanok tömege nélkül, akik nem mosolyognak ránk szemtől szembe a képernyőről. Őket már csak akkor azonosítjuk be, amikor mosolygó fényképüket fekete gyászkeretben közli egyik napilapunk, vagy néhány másodpercre bemutatja a Híradó, ha az illetőt arra megfelelő rangúnak tartja.

Pedig a televízió műsorát nem az a néhány népszerű riporter és műsorvezető csinálja mosolyogva, akik mára mintegy azonosultak a televízió fogalmával. Csöppet sem irigylésre méltó, állandó zaklatásoknak kitett népszerűségük csak ideig-óráig élveztethetik velük a sikert, mert előbb-utóbb megfizethetetlen árat fizettet meg velük. Ha nem a ma, akkor majd a holnap, lévén ők is evilági emberek. De a látszatragyogásnak mégis az ő arcuk tesz eleget. Ezért aztán a néző irigyli a tévéseket. Oda bekerülni ifjak karrier-álmának kezdete és vége. De aztán fejest ugorva a dobozba, hátulról és belülről nézve, minden egészen más. Az elülső színes csillogásból aligha jut valami hátra. Elölről a képernyő még csak elkendőzheti a háttér szomorú valóságát, de hátulról lehetetlen, mert ott felhalmozódik a visszatartott salak.

Kényszerű hallgatás

S bár évekkel ezelőtt, az elnök székfoglalója után többedmagammal kézhez kaptam azt a körlevelet, amelyben elnöki utasításként vagy határozatként köteleznek arra, hogy a Magyar Televízió belső ügyeiről csak főnöki vagy elnöki engedéllyel nyilatkozhatok, vagy írhatok, most mégis úgy érzem, hogy a halál szigorúbb törvény bárminemű paragrafusba foglalt rendeletnél. Önkényesen feloldom magam a kényszerű hallgatás alól.

Az MTV, amely nagy előszeretettel leplezi le különböző műsoraiban az országunkban történő visszaéléseket, szélhámosságokat, támadja a bürokratizmust, hangoztatja a demokratizmust, s nem győzi szusszal, hogy szócsöve lehessen a reformoknak és a megújulásnak, egyszerre szeretne élenjáró ellenzéki és liberális konzervatív is lenni, ügyeskedve próbál ellavírozgatni e kettő között. Majd meglátjuk hova billen a mérleg alapon.

Közben a televízió intézménye, mint hivatal, mint minden más intézményünk és hivatalunk, rosszul szervezett bürokratikus apparátus hálójában vergődik, amely nem műsor- és produkció-centrikus, hanem hatalomközpontú. A dolgozók nagy átlaga éhbérért dolgozik, szellemi és fizikai kizsákmányolás elnyomattatása alatt. Kiváltképpen azok, akik a közvetlen műsorgyártásban vesznek részt. Minthogy az alkotó munka nem ismeri a nyolc órás munkaidő kereteit, aki bekerül a HÁZ gyomrába és vérkeringésébe, önkéntes idegenlégióssá válik. Munkája a szenvedélye és a hobbija. Örül, hogy dolgozhat. Olyan, mint egy narkós, tudniillik a munka szükséges lételeme. És ezt a HÁZ, az intézmény kihasználja, sőt, vissza is él vele.

Zátonyra futott magánéletek

Nem tudom, készült-e statisztikai felmérés a televíziós dolgozók körében, hogy milyen arányú a válások száma. Hogy a magánéletük zátonyra futásában milyen nagy szerepet játszik a rosszul fizetettség, a szabadidő koordinálhatatlansága. Hogy a rendszertelen életmód miként teszi próbára a családok tűrőképességét. Gondoltak-e már valaha is arra, hogy a többszörösen kitüntetett, premizált, nagyratörő, szorgalmas, lehetetlent nem ismerő nagyszerű szakember – legyen az gyártásvezető, riporter, szerkesztő, operatőr, dramaturg, vágó, rendező – odahaza egy alig látott, teljességgel megbízhatatlan férj, feleség, apa vagy anya, aki még a vízvezetékszerelőt sem képes kihívni, mert a szakmai előretörés állandó jelenlétet, nyüzsgést, bizonyítást követel tőle, ami a család áldozatvállalása nélkül ugye teljességgel lehetetlen. És nem minden család bírja  toleranciával, idegekkel és pénzzel, mert anyagilag sincs kárpótolva a szombatokért, a vasárnapokért a hetekért, a hónapokért az évekért, a halálért.

A válás meg rendszerint óriási lelki és anyagi veszteséggel jár, és pokoli nehéz az újrakezdés. Tíz-húsz évek megszenvedett eredményeinek és kudarcainak elszámolása önmagukkal és a családdal. Aztán kezdődhet minden elölről, mert a nagy többség mégis újrakezd. Ismét hajt a lakásért, társat akar, családot és gyereket, s törődni a régivel. Ezért túlmunkát vállal, kölcsönöket, adósságot, albérletet. Harcol a gyerekláthatásért, bizonyítani akarja szülői rátermettségét. Lohol a behozhatatlan után. Szélmalomharcot vív. És akkor jönnek a munka után az egyedüllétek, az elviselhetetlen csöndek, a kudarcélmény tisztánlátása, a magánélet csődjének végtelen alagútja, amiből úgy érzi, kimászni képtelen.

Fekete zászló az árbócrúdon

Jön az ital, s ha ital van, akadnak ivócimborák is. Órákig feledtetni képesek a gyökértelenek számára a gyökértelenséget. Amíg a szív, a máj bírja. Aztán túlfeszülnek a túlfeszített húrok. Megáll a szív. Árvák maradnak és túlélők ideig-óráig. És lelkiismereti önelszámolásként saját halottjának tekinti az intézmény a saját áldozatát. Ez a legkevesebb, amit tehet, ha már élőként nem tekintette kellő figyelemmel, felelősséggel és szeretettel sajátjának.

Ezért a jövőben is kegyelettel fogja még ontani magából a HÁZ könyörtelen gyomra saját halottjait. A legpraktikusabb talán az lenne, ha a fekete zászlót állandóan az árbocrúdon tartaná. Értünk is lobog – előre.

https://varosikurir.hu/az-mtva-minden-penzt-meger/