Sok a zászló, de lesz-e egy a tábor?

Míg az egyazászlós-egyatáboros kormányoldal azon tüsténkedik, hogy megtartsa gazdasági és hatalmi pozícióit, konzerválja naftalinszagú, neohorthysta, antidemokratikus rendszerét, és felülírja az önkormányzati választás számára kedvezőtlen eredményét, az ellenzék még az elvi vitáknál, az ötletbörzénél tart. Hangol a „zenekar”.

Pedig ha nem lesz egy a tábora…

Az ellenzék elvi vitájába bepillantást enged a közelmúlt két eseménye. Mindkettő azzal foglalkozott: maradjanak-e a lényegében egypárti törvényhozáshoz asszisztáló (persze: ellenkező) biodíszletként az Országgyűlésben, vagy vonuljanak ki onnan?
A radikálisabb álláspont szerint demokrácia, és

„ebben a parlamentben olyan sok dolgunk már nincs”

pláne, hogy a fideszes-kádéenpés többség már az ellenzék teljes ellehetetlenítéséért módosít törvényeket. A kivonulásnak „szimbolikus értéke van” és az a feladat, hogy

„megszervezzék önmagukat és próbálják megváltoztatni a játékszabályokat 2022-re”…

Igaza van? Kétségkívül: igen. Ez így nem mehet tovább

A visszafogottabb, pragmatikus vélekedés viszont az, hogy az ellenzéki pártoknak továbbra is a parlamentben a helyük.

„A tárgyaláson a Jobbik, a Párbeszéd, a Liberálisok, a DK és az MSZP is azon az állásponton volt, hogy ’nem kellenek a radikális akciók’ az ülésteremben, és kivonulni sem kell a törvényhozásból, mert ez már nem szolgálná a ’kormányképes ellenzék képét a választók felé’ (brrrr!) és az ellenzék hangolja össze lépéseit”…

Igaza van? A válasz ismét: igen

Elvégre kormányképesnek kell tűnni, összhangra is szükség van. Hanem ami a hogyan továbbot, a cselekvést illeti, koránt sincs a horizonton látható, egyértelműen jó, univerzális megoldás. A radikálisabbak egyike szerint a Momentum saját miniszterelnök-jelölttel vágna bele a kampányba és jó lenne, ha önálló listát tudna állítani a következő választáson. Másikuk azt fejtegette:

„mindegy, hogy egy, kettő vagy három lista lesz”,

a lényeg, hogy kik szerepelnek ezeken a listákon és indokolt lehet a közös lista is… A DK és a Jobbik a parlamenti munka fontosságát hangsúlyozva alternatív parlament felállítását javasolta. A szocialisták

„egyébként kifejezetten optimisták, a párt képviselője mondta a 60-70 egyéni mandátumról szóló előrejelzést is, persze ehhez az kell szerintük, hogy az ellenzék hangolja össze lépéseit.”

Igazuk van? Megint csak: igen

Mert minden erőre, emberre szükség lesz. És mert ha demokratikusan gondolkodnak a sokféle zászló alatt, értelemszerűen sokféleképp is – és abba mindez bizony beletartozik.

De akkor mégis:

miért akarnak valami egyedül üdvözítő receptet találni? Tényleg lehetetlen minden egyes, valóban felháborító alkalommal együtt kivonulni a méltatlanok mellől az ülésteremből és ugyanakkor az amúgy is kevés parlamenti felszólalásuk során kimutatni a demokrácia és az ország ügyei iránti elkötelezettségüket, a kormányzásra alkalmasságukat? Valóban lehetetlen egy „alternatív parlamenti” azaz közös ellenzéki, a NER rendszerét leváltani hivatott, közérthető programmal előállni s közben összehangoltan közösségeket építeni, alkalmas jelölteket találni, meg a városok, falvak utcáin, terein, akár „rendbontó” táblákkal, mozgalmi eszközökkel, az elégedetlenek ezreit vonzva tiltakozni a hatalom mindennapi gyalázatai ellen?

Lehetetlen eldönteni,

hogy egy, egyértelműen közös lista legyen vagy több, talán egymást gyengítő? A sokak által vágyott győzelem előtt kell elkezdeni az „erősorrend” tisztázását és az osztozkodást? Tényleg nem tudnak előcsalni ebből a „politika” nevű, sok hangszeres nagyzenekarból egy harmonikus, lélekemelő dallamot?

Higgyék el végre:

nem az ellenzék, nem a hangszerek, nem is a muzsikusok, nem is a szólamok sokféleségével van itt baj. Varietas delectat. Hanem a véget nem érő, unalmas hangolást, a disszonáns hangzavart és a hamis játékot nem követte még soha tapsvihar…