Srebrenica: létezik-e más megítélés az emberi erkölcs parancsán túl?

„Amikor ismét húzott egy nagy kortyot a šljivovicából, a szeme sarkából észrevette, hogy egy fiatal fiú száll le az egyik buszról. Nem kötötték be a szemét, és Dražen jól látta az arcát, noha megfogadta, hogy nem néz a foglyok arcába, mert akkor nehezebb lelőni őket. A fiú tizenöt éves lehetett, vagy még annyi sem. A mellkasa fedetlen volt, sápadt bőrét égette a nap. A katonákra nézett, aztán a mezőn sorokban fekvő tetemekre. A szeme egyre jobban kitágult, mintha nem tudta volna magába fogadni a látványt.” – idézett Slavenka Drakulić horvát újság-, regény- és esszéíró A légynek sem ártanának című riportkönyvéből Ujhelyi István vasárnapi nyílt levelében.

Egy dologban igaza van a magyar kormánynak: a háború a legborzalmasabb dolog, ami történhet az emberrel

Ezzel nem is vitatkozik senki. Minden áron el kell kerülni azt, hogy háború legyen, és ha már háború van, minden áron el kell kerülni azt is, hogy belesodródjunk, ahogy oly sokszor megtörtént már megbűnhődött múltunk során. Ez is világos. De egy dolgot nem értek – és sokan vagyunk még ezzel így -, hogy miként lehet az, hogy a magyar kormány sok esetben mégis az agresszor mellé áll, és az áldozatba rúg bele? Hogy egy nemi erőszak kényszerű szemtanújaként a nőt inti halkabb sikolyokra és úgy gondolja, ha már letépték a ruháját, az aktus már elkezdődött, hát legalább egy kicsit hagyni kell. Nem a mi dolgunk, ez „két szláv nép konfliktusa”, ahogy a Fidesz miniszterelnöke mondja.

Hogy fér bele ez abba a fene nagy békepártiságba, amelyet oly gyanúsan sokszor hangoztatnak magukkal kapcsolatban, oly erősen mantrázzák, hogy lassan maguk is elhiszik, pedig ebben a formában csak egy nagy hazugság.

Szörnyű háború dúlt harminc éve déli határainknál, amely a második világháború óta nem látott pusztítást és szenvedést hozott bosnyákokra, horvátokra, szerbekre egyaránt. A déli határ mentén élő fiatalemberként közel voltam hozzá.

Ennek a háborúnak az egyik legrettenetesebb fejezetére kétségkívül Srebrenicában került sor 1995 júliusában, amikor is szerb egységek – a jelenleg ismert adatok szerint – 8372 bosnyák férfit és fiút mészároltak le egyenként a környék ad hoc felállított kivégzőhelyein, pár nap alatt.

Olyan emberiség elleni bűncselekmény, amely soha nem évül el. Amelynek meg- vagy elítélése kapcsán fel sem merülhet semmilyen politikai taktikai megfontolás, csak a csupasz, egyszerű emberi erkölcsiség.

Csütörtökön az ENSZ közgyűlés emléknappá nyilvánította július 11-ét

Épp itt volt az ideje, hogy 29 évvel az események után végre emléknapja legyen a srebrenicai népirtásnak. Nem mintha ez vigasztalna bárkit a 8372 ártatlanul lemészárolt áldozat életben maradt hozzátartozói közül, de szimbolikus jelentőségű lenne abból a szempontból, hogy kimondhassuk: mi a világ különböző vallású, etnikumú és felfogású országai abban legalább egyet tudunk érteni, hogy nem lehet egymást csak úgy egyesével kivégezni. De úgy tűnik, ebben sem tudunk egyetérteni. Nem állítom, hogy a legjobb pillanatban érkezett a kezdeményezés, de a Balkánon jó régóta nincs megfelelő pillanat. Megosztó téma volt ez nem csak a közgyűlésen, hanem az azt megelőző hetekben is, és végül a szavazás eredménye is egészen sovány lett – még ha konkrétan NEM-mel kevesen is szavaztak az amúgy német-ruandai (!) kezdeményezésre. Lássuk a listát, tanulságos:

Antigua és Barbuda, Belarusz, Kína, Comore-szigetek, Észak-Korea, Kongó, Dominika, Eritrea, Szváziföld, Granada, Mali, Nauru, Nicaragua, Oroszország, Sao Tome és Principe, Szerbia, Szíria. És persze nehogy kifelejtsük: Magyarország. Egyedüliként az Európai Unió tagjai közül, egy meglehetősen sajátos országnévsorban.

A hivatalos kormányzati magyarázat szerint azért szavaztunk nemmel,

mert az ENSZ-határozat kollektív bűnösnek mondja ki a szerb nemzetet és mindez csak még törékenyebbé teszi az amúgy is forrongó helyzetet a térségben. Tény: az elfogadott dokumentum egyetlen nemzetet sem nevez meg, vagy mondd ki bűnösnek az ügyben; viszont emléknappá nyilvánítja az embertelenség dátumát. Nem szeretném túlmagyarázni a magyar kormány szavazási magatartását, szerintem mindenki érti a valós indokokat.

Annyi történt, hogy a Fidesznek ismét, sokadszorra fontosabb volt a józan észnél, az erkölcsi alapoknál és természetes szövetségeseink véleményénél az, hogy jó pontot szerezzenek a moszkvai tartótisztjeiknél. Olvassák el újra a nemmel szavazók listáját, benne van a válasz.

Az, hogy nemmel szavazott a magyar kormány az ENSZ határozatra, természetesen nem jelenti azt, hogy támogatnák a srebrenicai népirtást. Azt sem feltétlenül, hogy tagadnák azt – bár nyilván a megafon pármillió forint közpénzből még erről is simán képes meggyőzi a törzsközönséget, ha az a megrendelés.

Ez annyit jelent, hogy a magyar kormánynak jelenleg semmi nem olyan fontos, mint a Moszkvának való folyamatos megfelelés. Ettől pedig nekem felfordul a gyomrom.

Meglepő és egyszerre megnyugtató volt ugyanakkor hallgatni Navracsics Tibort pénteken reggel Fiala János műsorában, ahol bölcsen és méltósággal beszélt az ügyről; hangsúlyozva, hogy ha rajta múlott volna, akkor vagy megszavazták volna a határozatot, vagy legfeljebb tartózkodnak.

Remélem, hogy vannak még ilyen józan hangok a Fideszben és egyszer az ő hangjukat is hallani fogjuk

„Dehát ez egy fiú, csak egy kisfiú, motyogta Dražen inkább csak magának, és igyekezett nem mögéje kerülni. Amikor a foglyok letérdeltek, közvetlenül a tűzparancs elhangzása előtt Dražen meghallotta a fiú hangját. „Édesanyám – suttogta –, édesanyám!” Hallott már aznap foglyokat az életükért könyörögni, felnőtt embereket gyermekként sírni, hallotta, ahogy pénzt, autót vagy akár házat ígértek az életükért a katonáknak. Sokan átkozódtak, néhányan zokogtak. Ez a fiú azonban csak az anyját szólította, ahogy a gyerekek szokták, ha rosszat álmodtak, és azt szeretnék, ha az anyjuk a homlokukra tenné a tenyerét. Amikor a fiú egy perc múlva halott volt, Dražen mintha még mindig hallotta volna a hangját.” (Az idézetek forrása: Slavenka Drakulić: Egy nap Dražen Erdemović életében című novellája, amely „A légynek sem ártanának” című riportregényében jelent meg 2005-ben)

Kapcsolódó