Banánköztársaság
Svéd Tamás katasztrófa-definíciója
Ma olyan emberek halnak meg a kórházakban, akiknek egy felkészült rendszerben nem lenne szabad. Nehéz megtalálni azt a pillanatot, amikor azt kell mondani: most aztán nincs tovább – a Magyar Orvosi Kamara titkára a honi egészségügy állapotáról, a Népszavának adott interjújában.
Munka „aliglevegővel”
A kamarai vezető elmondta, a tipikus magyar aneszteziológus szakorvos, félállásban közalkalmazott, míg a maradék idejét más kórházak és magánintézmények között osztja meg vállalkozóként. A COVID időszak alatt fontos volt, hogy mindenki csak egy helyen dolgozzon, ne hurcoljuk kórházról-kórházra az esetleges fertőzést:
„Maradt ez a félállásom, ahol viszont sokkal kevesebb volt a baleseti sérült is. A tervezhető műtéti programok leálltak. Majdhogynem egy hátradőlős időszak volt, eltekintve a folyamatos készültséggel járó feszültségektől.
Ugyanakkor, ha valakit eszméletlen állapotban, a kikérdezés lehetősége nélkül hoztak be, alapból feltételezni kellett, hogy potenciális vírusfertőzött. Minden ilyen sérültet teljes védőfelszerelésben, a fejünk búbjáig beöltözve vittünk végig a diagnosztikán és a sokktalanításon. Ez normál hétköznapokon is izzasztó fizikai igénybevétellel jár, nemhogy védőruhában, amikor szakad rólunk a víz. A rosszabb FFP-maszkok alatt alig van levegő, az arcpajzs pántja abroncsként szorítja a fejet, és arra jön rá még a védősapka. Ezekhez – ha egyszer az ember már hozzáért a beteghez – nem lehet hozzáérni, mert ha mégis megtenné valaki, mindent a szemétbe kellene dobni.”
Kapacitás tartalékolás
Hangsúlyozta, eddig sem volt teljesen világos, hogy mit jelent az úgynevezett kapacitástartalékolás. De egy intenzív osztály esetében most nincs olyan, hogy tíz ágyból kettőt üresen tartunk, mondván: érkezhet egyszer covidos beteg:
„Ha valakit hoz a mentő, és talpra kell állítani, le fogjuk tenni az első üres ágyra. A COVID-fertőzött ellátása amúgy sem különbözik érdemben más, például TBC-vel vagy egyéb ragállyal érkező betegétől. A fertőző betegeket eddig is elkülönítve kellett kezelnünk, a személyzet ugyanúgy beöltözik, és a szakemberek végzik a dolgukat. Minket így kevesebb meglepetés ért, mint az átlag ellátókat. De összességében sincs értelme mindenütt az ágyak húsz százalékát üresen tartani, hiszen ekkora kapacitást kitesznek a külön erre a célra épített kórházak és a járványosztályok is.”
Szerinte, a katasztrófának az a definíciója, hogy kevesebb eszközöm és emberem van, mint amennyire szükségem lenne:
” Az operatív törzs viszont rendre arról beszélt, hogy mindjárt itt a katasztrófa, de hiteles adatokat a járványról, az ellátási stratégiáról nem nagyon hallottunk. Legfeljebb annyit, hogy a tömeges megbetegedések előtt egy-két nappal járunk. Ha ezt követően arra utasítják az orvosokat, hogy azokat a betegeket küldjék haza, akik kevesebbet profitálhatnak abból, hogy egy adott ágyon fekszenek, mint a várhatóan egy-két nap múlva tömegével megérkező COVID-osok, akkor ez nem az orvos felelőssége, hanem az utasítás kiadójáé. Csak akkor lett volna az orvosé, ha döntéshez szükséges információk is a rendelkezésére álltak volna.”
Pintér vagy Kásler?
Nagyon sajátos helyzetnek tartja, hogy egy belügyminiszter szervezi az egészségügy átalakítását:
” Ugyanakkor a sajátos hazai viszonyok között Pintér Sándor potens személy, van ereje, kapcsolati tőkéje. Ily módon személye reményt ad, hogy amit megígér, abból lehet valami. Garancia persze semmire nincs. Mi a kétségeink fenntartása mellett álltunk bele az ügybe, de továbbra is igyekszünk megtartani a kritikus hangvételünket.”
Kitért arra is, hogy kinek a felelőssége, ha az orvos, a nővér megfertőződik és szuperterjesztőként betegít meg más gyanútlan embereket:
„…. azt mondani, hogy védőruha nélkül nem megyek be, és nem segítek annak az embernek, aki épp fuldoklik, az elképzelhetetlen. Az orvosi szocializációm arra kényszerít, hogy amíg tudok, segítsek. Ebben a pillanatban, arról a betegről kell döntenem, aki ott van. Ez nem egy jó elv, de ez van. Emellett valamilyen védőfelszerelés – legalább egy sebészi maszk – azért többnyire volt. Ez egyben visszavezet ahhoz, hogy van egy másik magyarázata is annak, hogy mindmáig miért nincs tömeges tiltakozás az egészségügyben.”
Így főzd meg a békádat!
Elmondta, a magyar egészségügyben nem egyik napról a másikra lettek szörnyűek a körülmények:
„A víz lassan melegedett, mindig csak egy picivel lett rosszabb. És ha tegnap még vállaltam, ma már miért ne tenném? Szép lassan, apránként romlott annyit a helyzet, hogy végül sok helyen vállalhatatlan legyen, s nehéz ebben megtalálni azt a pillanatot, amikor, azt kell mondani, most aztán nincs tovább. Mindazok, akik ezt mégis vállalhatatlannak érezték, léptek valamit. Egy részük például a lábával szavazott, és ma Angliában, Németországban, Izlandon, Amerikában, Új-Zélandon gyógyít. Mások itthon mentek el valami olyan helyre, ahol ők határozzák meg a körülményeket. Ezek azok a magánintézmények, amik most jól működnek Magyarországon, és elszipkázzák azokat az orvosokat, akik amúgy a közellátásban lennének igazán hatékonyak. A közellátás színvonala pedig tovább romlik.”
Megfogalmazta, a járványhelyzet sem fog örökké tartani, egyszer vissza kellene térni a normális kerékvágásba:
„Ám, ha lesz egy olyan, valóban tömeges megbetegedéssel járó helyzet, ami ismét felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar egészségügy milyen állapotban van, annak lehet, hogy sokkal durvább hatása lesz, mint bármi másnak.” /…… / ” Például úgy, hogy hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelően lélegeztetni és emiatt olyan emberek halnak meg, akiknek egy felkészült rendszerben nem lenne szabad. És ez átütheti azt a határt, ami jelen pillanatban a kétféle valóság között húzódik.”
(Olvassa el a teljes cikket is a Népszaván)
Szerző
