Varga Mihály idén május elsején akkorát hazudott, mint ide Lacháza! – Az alapjövedelem, mint munkaellenes magatartás?

A munka egyike azon fogalmaknak, amelyeket a legtöbb képmutatás, sőt hazugság övez, ám alighanem a legnagyobb társadalomszervező erő. A rabszolgatartó társadalmakban az ember és a munka egyetlen tulajdoni entitásba szorult. Azonban már akkor elkülönültek a szabadok, akik később, egészen napjainkig, a gazdagok kasztját alkotják.

Bármennyire is frivol,

a kapitalizmus kialakulásának egyik oka az volt, hogy a rabszolgatartók egyszerűen sokallták a rabszolgáik eltartási költségeit. A közfelfogással ellentétben ugyanis már a római kor óta bizony jogi relevanciával bíró kötelmek is tartoztak a rabszolgák tartásához, köztük olyanok, amelyek számottevő anyagi következménnyel jártak. Nem csak józan ész parancsa volt a táplálás, öltöztetés, hajlék, képzés, egészségügy stb., hanem például az őrzés is komoly kiadásokat járt.

A nagy találmány (értsd: kapitalizmus) abban rejlett, hogy a rabszolgaságból teremtett szabad dolgozóknak csak annyi bért kell adni, amennyi valamelyes fenntarthatóságot eredményez számukra, avagy – a marxi fogalmak szerint – a munkaerő újraelőállításának költségeinél szinte egy fillérrel sem többet.

Az osztozkodás a modern körülmények között is súlyosan egyoldalú,

konkrétan tehát a munkabér nem annyi, amennyi bármilyen közgazdaságtani logika szerint indokolt lenne, hanem pont annyi, amennyit a munkások kiharcolnak. Az pedig történelem, hogy mindez időben és földrajzilag miként alakult, pontosabban torzult, akár a ‘jóléti állam’ közelmúlt bukását is ideértve.

1886-ban, Chicago-ban egymásnak feszült a két nagy társadalmi osztály. A tét a napi 8 órás munkaidő volt (bár akkor még az általános pihenőnap sem volt feltétlen vívmány). A küzdelem akkor százezreket mozgatott meg Amerikában, a sztrájk zavargásokba torkollott (lásd a mellékelt képet!), aminek leverése címén a rendőrség és a bíróság mindent véresen megtorolt. Érdemes megjegyezni, hogy a 8 órás munkaidő a mai napig sem általános, de mindenképpen zsinórmérték.

135 évvel ezelőtt azonban az volt az általános, hogy szó sem lehet róla. Kvázi képtelenség.

Nettó 250.000.-

Kicsit hasonló a fogadtatása az IgenSzolidaritás márciusi kezdeményezésének, ami nettó 250.000 forintban ígéri a minimálbér megállapítását, már amennyiben az ma történne. Jövőre ennél is több lesz a kívánatos.

A mai válasz, hogy szó sem lehet róla, sőt képtelenség.

A nemzeti burzsoázia magas orrú szakértői ‘természetesen’ populista demagógiának minősítik a 250 ezres követelést, megannyi ócska kápójuk visszhangja közepette. Az érvük kábé annyi, hogy a tőkésnek minden jár, a melósnak maximum a szája, és különben is a gazdagok nem mehetnek tönkre, a dolgozók viszont bátran nyomoroghatnak, mert punktum.

Az érvelésüket erősen koptatja az a tény, hogy a vírusválság keményen felpörgette a szociális válság csapásait, a gazdagok viszont még soha nem gyarapodtak oly mértékben, mint mostanság.

Politikai evidencia

Az Igen Szolidaritás azonban kevésbé közgazdasági megközelítésekkel érvel (bár azt is simán megtehetné), hanem egyértelműen politikai evidenciát mond: azért nettó 250 ezer, mert ennyiből lehet élni egy felnőtt és egy gyerek minimális igényei mértékében, azaz még ezzel is éppen hogy csak a létminimum felett. A mai nettó minimálbér ugyanis egyetlen ember létminimuma (111.000 forint), azaz nem garantálja még a munkaerő újraelőállításának költségeit sem. Márpedig a munkaerő újraelőállításának költségei minden kapitalista rendszerben automatikusan ‘ab ovo’ adottak, tehát értelmetlen lenne ezt úgymond szakmai kérdésként boncolgatni. Egyértelműen politikai küzdelemről van szó.

Az adott kihívásra a magyar kormány aktuális válasza lényegében az, ami az 1930-as évek hitleri Németországában dívott: ARBEIT MACHT FREI! ( A munka szabaddá tesz)

A történelemben kevésbé járatos olvasók számára említem, hogy ez a hazug mondat, a bérrabszolgáknak szánt mézesmadzag később már csupán merő cinizmusból került az auschwitzi főkapu fölé. Sőt, annyira cinikus volt, hogy a foglyok, akikkel ezt csináltatták, a B betűt tudatosan fejjel lefelé rögzítették, örök üzenetként:

a gyilkos hatalom gátlástalanul hazudik.

Ezt teszi Varga Mihály is, aki idén május elsején akkorát hazudott, mint ide Lacháza

Azt találta mondani, hogy

a baloldal mániákusan kacsingat a feltétel nélküli alapjövedelemre, és hogy az mennyire munkaellenes magatartás.

Nos, Varga Mihály bizonyosan tudja, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem egy kicsit sem baloldali gondolat, bár magukat baloldalinak handabandázó liberális erőknek nagyon tetszik. A pénzügyminiszter teljesen tisztában van azzal, hogy az alapötlet egy igazi nagytőkéstől, Götz Werner-től, a DM Drogeriemarkt gazdájától származik, aki annak az előfutára, hogy a gazdagok immár nem csak a rabszolgáik eltartásának költségeit sokallják, de a bérrabszolgáik által kiharcolt szociális jogokat is. A  liberálisok  ebből csak annyit látnak, hogy mindenki kap egy kis pénzt, amit szabadon arra költhet amire csak akar, de azt a részt már nem olvasták el, hogy ennek a feltétel nélküli alapjövedelemnek az lenne az ára, hogy gyakorlatilag megszűnnek a szociális vívmányok (pl. társadalombiztosítás).

A kormány oldaláról tehát változatlanul az “Arbeit macht frei!” logika érvényesül, a liberális ellenzéke pedig lelkesen szopogatja a legújabb tőkés horgok egyikét.

A baloldal viszont azt mondja, hogy munkát és pénzt az embereknek…

Korábban ez úgy hangzott, hogy munkát, kenyeret!

Nos, első figyelmeztetésként az IgenSzolidaritás ezért indította a 250 ezer forintos nettó minimálbér érdekében való aláírásgyűjtési kampányát.

Szanyi Tibor: szabad ország, szabad sajtó, szabad egyetem

Szanyi Tibor: Fidesz és ellenzéke, mindenki a pácban!