Születésnapomra

Állandó szerzőnk, Felvidéki Judit filmrendező születésnapját ünnepeltük január 7-én. De ez könnyes nap volt, mert Judit édesanyja nem sokkal előbb, karácsonykor halt meg. Az embernek kevés borzasztóbb történhet az életében, mintha elveszíti az anyukáját. Ráadásul a szeretet ünnepén… Judit többek között úgy igyekezett földolgozni a veszteséget, hogy közzétette édesanyja írását lánya születéséről. Ezt tesszük most mi is.

Részlet édesanyám Naplóregényéből

1950. március 27.

Füzetemben ez az utolsó fejezet, öt esztendőt tartalmaz az életemből. Vajon folytatom-e tovább? Gondolatban visszanézek a múltba, sok minden történt velünk, s tulajdonképpen semmi. Azon az őszön, amikor belekezdtem e füzetbe, úgy indítottam soraimat, hogy tele vagyok reménységgel, s aztán későbbi feljegyzéseim során is ritkán látszik nyoma annak, hogy elkeseredtem volna, pedig akkor még küzdelmek sora állt előttünk. Egy borzalmas háborúból kerültünk ki, ép bőrrel ugyan, de agyongyötört szívvel és lélekkel. És lám, az én bizakodásom győzött, az én hajthatatlan akaratom, ösztönösen ártatlan optimizmusom, az elkeseredettekkel és kishitűekkel szemben. Azóta sok ősz követte a nyarat, sok felhőtlen ég a viharokat, és sok minden megváltozott. A fasizmus borzalmai után, a pusztulás és rombolás kilátástalannak látszó reménytelenségéből felemelkedtünk végre az „ember” színvonalára. A romok helyén házak nőttek, a roncsok helyén hidak, az ország újjáépült, az emberek dolgoznak. Szervezetten és biztonságban folyik az élet.

A mi életszínvonalunk is fokozatosan emelkedik. Öcsit ugyan kizárták a pártból, de ennek még semmi hátrányát nem éreztük. Szorgalmát, tudását elismerik, és méltányolják is. Andris gyönyörűen fejlődik testben és értelemben egyaránt, most már örömmel jár az óvodába, ahol én hetenként kétszer énekórát tartok a gyerekeknek, akik nagyon élvezik ezeket a foglalkozásokat. Ezt a szülői munkaközösség keretein belül vállaltam. Panaszra tehát nincs okom, boldog vagyok, és annak szeretnék látni mindenkit magam körül.

 Kell egy kistestvér

A tavasz sok változást hozott életembe, kezdve azzal, hogy Andris kanyarós lett. Szerencsére a betegsége könnyű lefolyású volt, mégis többet kellett vele foglalkozni, mintha óvodában lett volna. Így a közeledő vizsgákra való felkészülésre bizony nem jutott annyi időm, mint amennyire szükségem lett volna.  Anyura sem számíthattam sokat, neki rendszeresen hólyagkezelésre kellett járni, és nekem végig kellett hallgatnom az ott szerzett élményeit. Sokszor az volt az érzésem, hogy akarattal gátol a tanulásomban. Különösen, mikor meggyőződött róla, hogy már csak tanár lehetek, és nem lesz belőlem művésznő. Sok vita volt így közöttünk, mert én próbáltam meggyőzni, hogy milyen jó dolog megtanítani a zene szeretetére a gyerekeket.

„ Két urat nem lehet egyszerre szolgálni!”- hajtogatta, és én naponta hallgathattam. Hát, amikor májusban megtudta, hogy ismét állapotos vagyok, nagy cirkuszt rendezett nekem, majd közölte, hogy ő felakasztja magát. Bántott a hozzáállása, mert még Öcsivel is meg kellett vívnom a harcot, de ez már egyszerűbb volt. Andriskának testvér kell, és már így is nagy lesz a korkülönbség köztük – érveltem. – Szeretnék nagyon egy kislányt – sóhajtottam. Na, persze az ő érvei meggyőzőbbek és reálisabbak voltak. Hivatkozott az anyagi helyzetünkre, hogy nekem tanulnom kell, be kell fejeznem, amit elkezdtem. Nem fogom bírni a terheket, már így is árnyéka vagyok önmagamnak. Milyen jól megvagyunk mi hárman, ebbe a harmóniába nem hiányzik senki. Mindenben igaza volt, ez utóbbit kivéve, de nem vitatkoztam tovább.

Átvettem tőle azt a pár ezer forintot, amit az orvosnak szánt, még el is kísért a rendelőbe.

Mikor kijöttem, azt mondtam neki, hogy menjen haza, nemsokára én is jövök. Aztán besétáltam a Belvárosba, és megvettem azt a kék-fehér csíkos pulóvert, amit már kinéztem a kék-fehér kockás szoknyámhoz. Ez az anyag megmaradt a mi hajdani műhelyünkből, mint ahogy az Öcsi vajszínű tavaszi zakója is onnan került ki. Még egy édes kis fehér ridikült is vettem, és boldogan hazasétáltam. Anyu és Öcsi együtt ültek a mi szobánkban nagy egyetértésben, én meg letettem a maradék pénzt az asztalra. Közben Andris is előkerült, így hármuknak jelentettem ki, hogy karácsonyra kislányunk lesz. Csend volt, csak a fiacskám tapsikolt örömében. Estig nem beszéltek velem, csak Apu jött oda hozzám, megsimogatott, és kérte, hogy vigyázzak magamra. Öcsi este közölte velem, hogy nagy pocakkal ki sem jön velem az utcára. Én csak nevettem, nem veszekedtünk, köztünk soha nem hangzott el hangos szó. Rövidesen vettünk szép, puha rozsdabarna szövetet, és elkészült a csinos terhes ruhám.