Születésnapomra

Valami nem volt rendben

Lassan már Öcsi is megbarátkozott a gondolattal, hogy Andrisnak kistestvérkét várjunk, pedig eleinte nagyon ellene volt. Aztán belátta, hogy most már nem lehet ellene semmit sem tenni, ugyanis, mikor észrevettem a dolgot, már a harmadik hónapban voltam. Tehát, eddig rendben is lenne minden, abban nincs semmi rendellenes, hogy valakinek gyereke lesz, sőt! Az azonban végzetes, ha a terhes anya nem egészséges. Hogy mi bajom van, azt még az orvosok sem tudják. Mindenféle kivizsgáláson kellett részt vennem, minden rendben volt, csak éppen tiszta vérképet nem kaptak tőlem. Már eddig négyszer vettek vért, ami magában véve sem nagy gyönyörűség, két injekciót kaptam, s talán pénteken végleges lesz az eredmény. Közben mindenféle hülyeséget kérdeztek tőlem, amitől nemcsak én, de Anyu és Öcsi is halálra idegeskedték magukat.

Pillanatnyilag meg vagyok nyugodva, jól érzem magam, bár a hét elején nagyon vacakul voltam, hányinger és szédülés gyötört, fejfájás kíséretében. (Itt közbe kell vetnem, hogy ma már nyilvánvaló, de akkor az orvostudomány még gyerekcipőben járt, hogy Jutka vércsoportja okozhatta a problémát. Ő 0 RH negatív lett, ami azt jelenti, hogy ő mindenkinek adhat vért, de ő csak a saját vércsoportját kaphatja, ami igen ritka. Akkoriban nem nézték a vércsoportot se nálam, se Öcsinél, pedig biztos különbözött a vércsoportunk, s az egyikünk 0 RH negatív volt. De akkor mi még semmit nem tudtunk erről. Se az ellenanyagról, se a mérgezési veszélyről.)

Augusztus 9.

Gondolhattam volna, hogy minden rendbe jön,

mégis volt pár kellemetlen hete az egész családnak. Most már nagyon jól érzem magam, és szépen gömbölyödöm. Jövendőbeli gyermekem már életjelt adott magáról, olykor-olykor már megmozgatja apró tagjait, hogy érezzem, él, és nehogy megfeledkezzem róla. Eddig már hasznom is van belőle, ha vásárolok, nem kell sorba állnom. Mert nálunk ugyan béke van, de időnként egy-egy élelmiszer eltűnik a piacról. Az elvtársak erre csak azt tudják mondani, hogy szárazság volt, vagy rossz volt a termés, vagy, hogy egyes pénzzel rendelkező burzsujok halmozzák fel az élelmiszert.

Szeptember elején felkerestem tanáromat, tőle megtudtam, hogy novemberben megindul az oktatás az akadémiáról kihelyezett szaktanárképzőben, ahová már lehet jelentkezni. Kértem, hogy vegye át velem a felvételi vizsga anyagát. Bár látta állapotomat, nem utasított vissza. A vizsga anyaga a hangszeres játékon kívül: népdal és lapról éneklés volt, és minden jelentkezővel elbeszélgettek. Én Kadosánéhoz kerültem, aki az ismert zeneszerzőnk felesége, és konzervatóriumi tanár. Lantos később elmondta nekem, hogy nagyon támogatta a felvételemet.

Október 11.

Gratulálok magamnak, felvettek!

Már az új ruhámba mentem 5-én az izgalmas eseményre, de hogy ápoljon és eltakarjon, magamra vettem Anyunak egy pelerinjét. Anyuval mentünk el megnézni 9.-én a felvettek névsorát. Ő előreszaladt, és mikor visszajött, szomorúan nemet intett a fejével. Képes volt becsapni, de aztán nagyon büszkén mondta, hogy sikerült!

December 26.

November közepén kezdődött el a tanítás. Tizennégy tantárgyunk van, délelőttönként 4-5 óra, persze a zongorán kívül. Sokan kezdtünk, de már egy hónap alatt páran kimaradtak. Bízom benne, hogy fogom bírni az iramot, mert én nagyon kitartó vagyok.

Szegény Bözsi néni hetekig kórházban volt,

de még ott is ígérte, hogy segíteni fog  nekem. Andrissal többször meglátogattam és mindenről beszámoltam neki. Azt hittem, hogy a karácsonyt már én is kórházban töltöm. Kimentem a Kútvölgyi úti kórházba Hirschler professzorhoz, aki megvizsgált, mindent rendben talált, és egy fiatal orvos gondjaira bízott. Nem bánom, legalább itthon töltöttem az ünnepeket, nem szerettem volna elmulasztani kisfiam karácsonyi szereplését.

A szép kis fenyő alatt állva, lelkem legmélyén ismét felvillant egy régi kép: Pisti és én, akik még hittek a Jézuska és angyalka karácsonyfájában, térdre estek a meghatottságtól, és kis kezük imára kulcsolódott.

Andris, a kis pogány, bár meg van keresztelve, boldogan végignézte és kipróbálta a játékokat, könyveket, nem tudott betelni velük. Aztán ott termett mellettem, átölelte a nyakamat, és őszinte boldogsággal mondta: – mamikám, én úgy örülök, és úgy szeretlek titeket. – Miért, Andriskám? – Mert ennyi sok szép ajándékot vettetek nekem. Akkor én sorra mindent elétettem, és elmondtam neki. Ezt én vettem, ezt a Papi, ezt nagymama és nagypapa, ezt a keresztmami, ezt itt Bajáról Ida néni küldte, ezt meg a bajai nagymama.

1951: Judit lányom

1951 január 7. 

Mára virradó éjszaka 2 órakor megszületett harmadik gyermekem: Judit.

Az elsőnek, a pici Ádámnak, már csak az emléke él közöttünk, de itt van András, és most megérkezett a kislány is, kielégítve anyai szívem titkos vágyát. Azóta eltelt tizenhat óra, volt időm gondolkozni a kimerítő munka után. Béke és boldogság költözött szívembe, ami az utóbbi hetekben oly nyughatatlan volt. A fájdalom, a szenvedés elmúlt, nyomában elindult egy új élet, amit a sors ismét az én gondjaimra bízott, belecsöppentve a mi hármas szövetségünkbe. Fogadjuk hát szeretettel, bármily nehéz is az élet.

Tegnap este, amikor körülülve a kis kerek asztalt, és én Öcsi zoknijait rendezgettem, hirtelen úgy éreztem mennem kell a kórházba. Szombat volt, és én már megsütöttem a vasárnapi tortát. A fürdőszobában állítottam össze, mert a kis cselédszobában kb. egy hónapja társbérlők laknak, így az, most nem egy nyugalmas hely. Felálltam, öltözködni kezdtem. Öcsire néztem, s ő már tudta, hogy itt az idő. Holmim a kis kockás bőröndben már csak az indulásra várt. A 39-es autóbusszal mentünk, senki nem adta nekem át a helyét, hiszen a babával együtt is csak 48 kiló voltam. Télikabátban szinte nem is látszott a kis pocakom.

A kórházban az ügyeletes orvos megvizsgált, közölte, hogy reggel megindítja a szülést, és egy nővér gondjaira bízott, aki elvezetett egy előkészítő helyiségbe, ott lefeküdtem, az ápolónő is lepihent. Hoztam magammal könyvet. Éreztem, hogy nem kell reggelig várni. Figyeltem az órámat, mert tudnom kellett, mikor indulnak meg a szülési fájások. Negyed kettőkor többször is szóltam a nővérnek, de mivel nem reagált, sikítani kezdtem. Akkor beindult a gépezet. Háromnegyed kettőkor toltak be a szülőszobába. – Kicsi, de formás! – mondta az orvos, és az arcom elé egy ordító, vörös valamit dugott, akiből én csak egy nagy szájat láttam, s mivel ordított, az azt jelentette, hogy egészséges.