A múltat mifelénk állandóan a jelenbeli viták hazug elintézésére próbálják használni. Legtöbbször tudatos, ordas hazugságokról van szó, amelyek hatásának persze sokat segítenek a figyelmetlenségek, pontatlanságok is. Heti lapzsemle.


“A kérdés ugyanaz”

Nagy port kavart fel Rab László kollégánk tanulmánya, amelynek nyomán elindult valami a budapesti, XII. kerületi “turulos emlékmű” ordító történelemhamisításainak “kijavítása” érdekében.

“Pokorni Zoltán felkérte polgármester dr. Cseh Gergő Bendegúzt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját, dr. Kovács Tamás történészt, a Holokauszt Emlékközpont igazgatóját, valamint Ungváry Krisztián történészt, tekintsék át az emlékmű névsorát.

Ennek a bizottságnak lesz a feladata annak megállapítása, hogy a névsorban szereplő személyek közül kik azok, akik a második világháború alatt nagy valószínűséggel háborús bűntettet követtek el. De arra is javaslatot várnak a testülettől, hogy a méltó megemlékezés érdekében hogyan lehet feloldani az emlékművel, szimbolikájával kapcsolatos ellentmondásokat.”(24.hu)

A nyomtatott sajtó végelgyengülésével kapcsolatban érdekes adalék, hogy a nagy hatású Rab László-tanulmány a Mozgó Világ nyári dupla számában jelent meg, de a bomba csak hónapokkal később, akkor robbant, amikor az önkormányzati választások után, október 18-án a digitális változat elérhetővé vált az interneten… /

Tettes és áldozat?

A szerző a tanulmányt így zárja:

“A kérdés ugyanaz, mint 2008-ban, amikor a rákoskeresztúri temetőben márványba vésték a háborús tömeggyilkosok nevét. Tettes és áldozat szerepelhet-e ugyanazon az emlékművön egymás mellett? A válasz az, hogy nem.”

Rab László óriási szerepet játszott a rákoskeresztúri temető nemzeti emlékparcelláival, elsősorban a 298-as parcellával kapcsolatos botrányos helyzet feltárásában. (Lásd erről a botrányról Csapody Tamás alapos cikkét, a heves vitáról szóló beszámolót,
és a jelenlegi helyzet hivatalos leírását, amely elhallgatja a lényeget.)

Tudatos keverés

Az azonban, ami a híres 301-es parcella melletti börtönparcellával, a 298-as parcellával történt a rendszerváltás után, nem a “tettes és áldozat” összekeverése volt, hanem sokkal rosszabb: a “hősi emlékhelyet” a diktatúra utáni helyreállítási időszakban olyan erők, szervezetek, személyek vették először kezelésbe, akiknek az volt a tudatos szándékuk, hogy nemzeti hősök közé keverjék azokat az elődeiket, akiket rajtuk kívül senki más nem tartana hősöknek, ha a temetőben látható névsorokat olvasva egyáltalán lenne arról fogalmuk, hogy kik azok.

Az első időkben teljes siker koronázta a törekvést. “A hazáért haltak vértanúhalált” hirdette a parcellában felállított tábla, amelyre válogatás nélkül a háborús bűneikért kivégzettek is felkerültek. A botrány kirobbanása és a civilek felháborodása nyomán aztán megindult a hátrálás, a javítgatás, de amúgy magyarosan, félig elvégezve.

Így alakulhattak ki ott a mai állapotok, amelyeket így lehet jellemezni:
“A helyzet egyszerűen, tisztességesen megoldható lenne, ha a felelősök végre elszánnák magukat, hogy abbahagyják a hazudozást. Nem „sírgyalázásra”, kihantolásra, tetemek áthelyezgetésére lenne szükség, sőt, ezt senki sem követelheti józan ésszel. Ami kötelező lenne, az az oda látogató tájékozatlan kortársaink tisztességes helyszíni informálása.

Így is lehet hazudni!

Aki ma kimegy a 298-as parcellához, „Nemzeti Pantheon” feliratú székelykaput talál, és a Szabadságharcosokért Közalapítvány szövegét, amely szerint abban a parcellában az 1945 után kiépült szovjetbérenc kommunista rezsim áldozatai, a nemzeti ellenállás mártírjai nyugszanak. Így is lehet hazudni: az állítás ugyanis kis részben igaz. A valóságban a parcella 1945 és 1952 között börtönparcella volt, a börtönben meghalt és a kivégzett személyek lettek hátulról előre haladva sorban oda temetve. Az 1945-46-47-es ítéletek alapján kivégzettek, a hátsó sorokban ennek megfelelően távolról sem „nemzeti ellenállók”, hanem 1944-45-ig elkövetett bűneikért lakoló háborús és emberiségellenes bűnösök.

Ennek a ténynek abban a parcellában nyomát nem látni. A hivatalos kegyeleti főfelelősök pedig, akik a virtuális és valóságos Nemzeti Sírkert létrehozásáért és gondozásáért felelősök, a 298-as parcellánál minden újabb kihelyezett „tájékoztató” felirattal (a legutóbbi egy díszes zászlórúd felállítása) csak növelik a botrányt. Hazudnak a valóság kitartó és következetes elhallgatásával. Ez az állapot pedig egyáltalán nem Kádár-kori maradvány, hanem az 1989 utáni „díszparcella” kialakítóinak tudatos hamisító tette. Mivel az ott tapasztalható állapotok felforgatása nélkül, a korrekt tájékoztatással könnyűszerrel tisztába tehető lenne a helyzet, mégsem történik semmi, teljesen nyilvánvaló a rosszhiszeműségük.

Félreértés ne essék: az, amit Boross Péterék abban a parcellában eddig műveltek és művelnek, szintén közös történelmünk megőrzendő szelete. Nem eltávolítani kellene alkotásaikat, hanem az általuk oda helyeztetett táblák mellett elhelyezni a feliratot, amelyből bárki láthatja, hogy azért a szövegért ők a felelősök.
Ezzel együtt a parcella fő helyén pedig végre a valóságot pontosan és korrekt módon leíró információt kellene kihelyezni a temetőbe látogatók és az ott koszorúzni kívánók számára.”
(“Ellenforradalom, nemzeti ellenállás – mit kezdjünk a hazug feliratokkal?“)

Kulturális fehérterror

A mai lapzsemle témájába vág a Momentum elnökségi tagja, Buzinkay György cikke. Idézet a politikus helyzetelemzéséből:

“A Horthy-kultusz felélesztése, és ezen belül is a fehérterror legitimálása az elmúlt években egyre erősebben részévé vált a kormányzati propagandagépezetnek. Erre jó példa a Vértanúk terén felállított emlékmű, ami papíron a vörösterror áldozatairól emlékezik meg, de valójában eredeti felállításának (1934) oka pont a fehérterror utólagos legitimálása volt. És persze illik ebbe a narratívába, hogy vagyunk mi, az ellenzék, akik internacionalista módon, erőszakkal akarjuk ráerőltetni a magyarságra egy idegen uralmi formát (ti. a liberális demokráciát), és vannak ők, akik csak meg akarják védeni a magyarságot ettől a jelenkori „vörös hordától”.

De az ellenzék októberi elsöprő budapesti sikere után új lendülettel kezdett a propagandagépezet kulturális fehérterrorba: „ismét vörös rongyokba öltözött Budapest”.

Nem kell ezt túlkomplikálni: ellenzék=kommunisták, Karácsony Gergely=Kun Béla, Momentum=Lenin-fiúk, stb.

Ma nem Prónay Pált szabadítják rá az ellenségeikre

A kulturális fehérterror persze nem olyan agresszív első ránézésre, mint a valódi fehérterror volt. Ma nem Prónay Pált szabadítják rá az ellenségeikre, hogy fizikailag semmisítse meg őket, hanem Bayer Zsoltot, aki „csak” morálisan csinálja ki a kormány vélt vagy valós ellenfeleit. Ma nem tiszti különítmények csapnak le gyanútlan emberekre és családjaikra, hanem a TV2 arctalan „tanúi” rágalmazzák meg az „útban lévő” politikusokat, sőt, ha úgy van, akár a családtagjaikat is. Ma nem a fizikai retorziótól félve zárkóznak el emberek a politikai véleménynyilvánítástól, hanem mert valamelyik szerettük a közigazgatásban dolgozik, vagy mert most akarják beíratni gyermeküket óvodába…

A kulturális fehérterror nem olyan agresszív, mint amilyen a valódi fehérterror volt. De csak első ránézésre. Mindkettő egy elfásult, félelemben tartott társadalmat hagy maga után. Mindkettő igyekszik szélsőségesen megosztani a társadalmat, ahol „mi” vagyunk a kizárólagos jók, „ők” pedig a kizárólagos rosszak. Ahol az egyik szélsőség élteti a másikat, hiszen a vörösterror nélkül a fehérterrort sem legitimálta volna semmi.” (A teljes cikk itt.)

Örök tél

Régi történelmi vitákat élesztett újra az Örök tél című magyar tévéfilm nemzetközi sikere.  Szász Attila alkotását, amelynek női főszereplője, Gera Martina elhozta a rangos díjat, korábban már láttam, és megrázó, a pontos történelmi emlékezetet tökéletesen szolgáló műnek tartom.

A díj híre azonban egybeesett a “Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjával“, amely alkalomból a magyar politikusok menetrend szerint koszorúzzák az úgynevezett “szovjet megszállás” emlékművét.
Az Orbán-rezsim magas beosztású kiszolgálója pedig a filmsikert alkalmas pillanatnak tekintette egy kis komcsizásra. (Ami szt-tiszt felmenője sztoriján és annak sajátos kezelésén keresztül azonnal visszaütött rá.)

Rövid kommentárom az egészhez: minden próbálkozás hamis, amely a második világháborúval és annak következményeivel kapcsolatban csakis a hatalmas magyar áldozatot hangsúlyozza, tudatosan elhallgatva mindazt, ami a magyar népre zúdította a győztes megtorlását. Nyelvi háború folyik, és sokáig folytatódni is fog, éppen azért, hogy a lényeg egyre kevésbé látszódjon. Aki csakis “megszállást” és “diktatúrát” emleget, az megpróbálja eltüntetni a tényt, hogy “nemzeti-keresztény” elitünk vaksága miatt az európai történelem legsötétebb rezsimje oldalán szálltunk be az európai civilizációra zúdított rablóháborúba. Letagadják, hogy a háború vége a nácikhoz csatlakozó magyar rezsim alóli felszabadulást hozta el. A fogságba hurcolt magyarok tömege legalább annyira a katasztrófát előidéző saját vezetői áldozata volt, mint a Magyarországra bevonuló győztesé.
Minderről részletesebben: (“1945: Magyarországot le kellett győzni“)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét