Trianon után még nem migráncsoztak

Hogy is volt? Azt hiszem, minden az esküvőmön kezdődött. Akkor jöttem rá, hogy nyomoznom kell újdonsült férjem családtörténetében, amikor édesapám egy tollal és a noteszével a kezében tűnt föl a gratulálók között. Ő is sok boldogságot kívánt, majd megkérdezte, „kislányom, hogy írják a férjed nevét? És hogy ejtik?”

A család szétszakadt

Rengeteg ismeretlen arc volt az esküvőn. A bemutatkozásokba szinte beleszédültem. Követni sem tudtam a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek sokaságát, hiszen a vezetéknév is azonos volt. Aztán, a későbbiekben, lassan fény derült a háttérre.

Férjem nagymamája vegyesházasságban élt. Ő magyar volt, a nagypapa meg horvát. A trianoni döntés után úgy határoztak, hogy elhagyják a horvát Varasdot és Szegedre költöznek. A nagymamának hat fia volt. A legidősebb – Miso – már gyógyszerészként dolgozott, a többi még gyerek volt. Miso úgy döntött, ő Varasdon marad. A család többi tagja összecsomagolt, búcsút vettek tőle és Szegedre költöztek. A városban hamar befogadták őket. Senki sem migráncsozott – igaz, hol volt akkor még Orbán Viktor?!

Oroszul, németül, kézzel-lábbal

A fiúk iskolába jártak, szakmát tanultak, családot alapítottak. Mit mondjak?! Amikor a családba kerültem, már annyian voltak, hogy bizony nehezen tudtam megjegyezni, hogy ki, kicsoda. Apósomnak és a testvéreinek is három gyerekük volt, akik megnősültek, férjhez mentek… Inkább nem számolok!

Splitbe mentünk nászútra, de előtte néhány napot Varasdon töltöttünk, a férjem nagybátyjánál, Miso bácsinál, meg az unokatestvéreinél, Zselkonál és Nadicánál. Két okból is érdekes találkozás volt. Zselko és a férjem úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lennének. Amúgy egyikük sem beszélt magyarul, mi meg nem tudtunk horvátul. Maradt keverve az orosz és a német – no meg a kézzel-lábbal magyarázás. Idővel kiderült, hogy az öccsei is így társalognak Miso bácsival., aki a közös vacsoránál úgy-ahogy „mesélt” nekünk a család horvátországi ágáról: például a partizán nagynénjéről, akinek nevét egy utca is viselte. A vacsora főszereplője Pikica, a tacsikeverék volt. Kétségbeesetten figyelte, ahogy eszünk. Úgy nézett, mint aki azt mondja: adj valamit, mert mindjárt éhen halok! Adtam, bekapta a falatot, majd megharapott…

Emellett Pikica nagyon makacs is volt. Másnap Miso bácsi közölte, hogy ki kell mennünk vele a varasdi temetőbe, amely a legszebb Közép-Európában. Tényleg nagyon szép, gondozott sírok voltak, ottani szokás szerint, fényképes sírkővel. De amíg odaértünk! Pikica velünk jött, ám makacsul nem volt hajlandó arra menni, amerre kellett volna. Szóval, komoly hadakozás után értünk célba. Miso bácsi elmondta, hogy kiderült: nem lesznek unokái. Így a mi feladatunk az, hogy repatriáljunk, különben ki fogja majd gondozni a családi sírokat?! No, erről hallani sem akartunk – és ez bizony nem esett jól neki. Végül belenyugodott, s mi meg továbbutaztunk.

Rémisztő dilemma

Ahogy anno a testvérek, úgy gyerekeik, unokáik is tartják a kapcsolatot. Túl az időnként szűkebb találkozásokon, évente egyszer van egy nagy családi összejövetel, ahová az ország minden részéből és Varasdról is jönnek az igencsak nagyra duzzadt família tagjai. Valamennyien. Ez már afféle szertartás. Nem zavarják őket a nyelvi nehézségek. Jól érzik magukat, beszélgetnek. Élményekről, gyerekekről, a foglalkozásukról. Egy dologról azonban soha nem esik szó: a trianoni döntésről. Sem a varasdiak, sem a budapestiek, a szegediek egyetlen pillanatig nem érzik úgy, hogy valakik erőszakkal szétszakították volna a családot.

Azonban be kell vallanom, mostanában valami gyakran eszembe jut: mi lesz, ha nem marad abba a migráncsozás? Mi lesz, ha egyszer csak lemigráncsozzák horvát nevük miatt a gyerekeimet, az unokáimat? Tartok tőle, hogy ezzel a rémisztő dilemmával nem vagyok egyedül…