Lendvai Ildikó: Trón és Oltár

Trón és Oltár, hatalom és egyház szövetsége egykor természetes volt. A középkorban. Az újkor, de leginkább a felvilágosodás azzal kezdődik, hogy ez a kapcsolat meglazul. Ezzel felszabadul az egyház is, de hívei is: nem kötelesek a hatalom feltétlen szolgálatára, ahogy az államnak sem kell többé hittan tanárnak képzelnie magát. Még az Alaptörvény sem mert mást mondani, mint hogy „állam és egyház különváltan működnek”

Újabban viszont mintha Trón készülne megint Oltárral összebútorozni.

Bókokkal udvarol, ajándékokkal halmozza el, védelmét és szolgálatait ajánlja. Az Oltár környékén is vannak – nem mindenhol és nem mindenki -, akik hajlanának a frigy megújítására. Végül is a kegyurak annak idején szépen gondoskodtak a templomokról. Cserébe joguk volt beleszólni az egyház életébe, még a kinevezésekbe is, és élvezték az „Oltár” támogatását. Igény volna rá újra. Amikor a most az egyházakra ömlő pénzeső okaira kérdeztek rá, egy névtelenséget kérő főtisztviselő félig ironikusan, félig komolyan azt nyilatkozta: „kegyúri jogot gyakoroltak”, kár tehát az elosztás szempontjait firtatni. A fideszes jelölt mellett kampányoló vásárhelyi esperes pedig 2015-ös kitüntetésekor így mondott köszönetet Lázár Jánosnak: „nyilván ott van emögött miniszter úr is, aki erre a plébánosi feladatra engem jelölt”. Nem hívőként nem merészkednék beleszólni, ám régebben azért nem jelölhetett volna katolikus papot református kegyúr, de ha egyszer a Trónon most éppen e hitet követik…

Trón és Oltár újraházasodásának kísérletein nincs mit csodálkozni.

A nálunk épülő rendszert leginkább államfeudalizmusnak lehetne nevezni. Hűbéri függések láncán keresztül alakul a gazdaság és a politika, csúcsán a legfőbb hűbérúr: maga az állam és annak első embere. Mindenki tudja, kitől kapta a hűbérbirtokát, akit cserébe köteles szolgálni és védeni, hívására harcba szállni. Udvariatlan elemzők maffiának is nevezik, de ilyet úri társaságban nem illik mondani.

Ha már így visszamentünk néhány évszázaddal, az se meglepő, hogy ismét terjed a búcsúcédulák gyakorlata.

Roppant célszerű eljárás, nem is értem, Luther miért ágált ellene. Ha fizetsz, mentesülsz bűneid következményei alól, könnyebben jutsz az üdvösséghez. És nem is túl drágán: a még pápista Angliában pár tucat tojás áráért is adtak egy cédulát. Püspöktől persze többe került, és a gazdagabbaknak nagyobb summát kellett leperkálniuk. Nálunk az állam nem mondható szegénynek, nem számolhat hát tojás-árfolyamon (és az talán nem is vesztette még el köztojás jellegét). Nem veri fogához a garasunkat, nem sajnálja a pénzt a búcsúcédulákra. Bár most nem így hívják, hanem soron kívüli egyháztámogatásnak. De ugyanazt várják érte: hogy aki ilyen szépen fizet, annak bűnei többé ne számítsanak, ne kelljen penitenciát gyakorolnia, ne tegyék szóvá (az Oltár felől a legkevésbé), mi mindent vétett a keresztény tanítások ellen. Vannak speciális kampány-búcsúcédulák is: ilyenkor az is elvárható, hogy ha már az állam ilyen bőkezű, akkor a templomban hangosan is mennybe menesszék (elvégre már bűntelenné fizette magát), az ellenfeleit meg közérthetően a pokolba irányítsák.

A búcsúcédulák egykori Habony Árpádja, leghíresebb propagálója, Johann Tetzel sárgulna az irigységtől. Hol vannak az ő kezdetleges rigmusai („Amint a pénz a perselyben csörren, / A lélek a tűzből a mennybe röppen”) attól, ahogy a vásárhelyi esperes kimondta: azért kell a fideszes polgármesterjelöltre szavazni, mert „a pénz már a számlánkon van” (a csörrenés megvolt), eddig egyik kormánytól sem kaptak ennyit. Semmi vacakolás a tűzzel meg a lélekkel, elvégre nem élünk a középkorban. Bár az ellenzék támogatásával induló Mellár Tamásnak azért megírta egy kormányhű professzortársa, hogy „közös hitünk szerint még máshol is felelned kell”, amihez képest a Szentírás szavai szerint az ilyeneknek „jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakába, és a tengerbe vetnék”.

Isten ments általánosítani.

Számos tiszteletre méltó egyházi személyiség elítélte a vásárhelyi példát. A plébános „főnöke”, a megyéspüspök, Orbán barátja és focidrukker-társa nem volt köztük. Ő megvédte, ahogy az ökumené jegyében uniszónó a két különböző vallású miniszterelnökhelyettes is. A püspöknek egyébként nemrégen ígértek 20 milliárdot két új egyházi iskolára; (mondom, hogy a püspököknél régen is drágább volt), és 10 milliárdot – na mire? – az egyházmegye stadionjára. Stadion nélkül nincs egyházmegye, beláthatjuk. Kicsinyes dolog egyáltalán szóba hozni, bagatell összeg ahhoz képest, hogy decemberben 100 milliárd különpénzt osztottak ki az egyházaknak a rendes évi támogatáson felül. Szerencsére át tudták csoportosítani a költségvetés közmunkaprogramra és családtámogatásra szánt rovataiból. Kiderült, oda nem kell annyi, minek is! Ez a választás előtti esztendő igazán jó év volt: úgy kezdődött, hogy szintén parlamenti felhatalmazás nélkül, áttekinthetetlen célokra több mint 120 milliárdot utaltak ki az arra méltó egyházaknak.

Mégis kár, hogy nem a középkorban élünk. Mennyi búcsúcédulát lehetett volna ebből vásárolni!

(Ez a cikk eredetileg a Népszavában jelent meg, mi a szerző hozzájárulásával közöljük – a szerk.)