Ujhelyi István: a szlovák választás margójára

Túlzás nélkül állítható, hogy Európa vigyázó szemeit Pozsonyra vetette az elmúlt időszakban: a most hétvégi szlovák választás kimenetele ugyanis tényleg komoly kihatással lehet a kelet-európai régió politikai egységére, kiemelten akár az Európai Unió belső viszonyaira, de még a geopolitikai pókerjátszmában is lehet jelentősége a későbbiekben, hogy ki és miként határozza meg a szomszédság jövőbeni gondolkodási és viszonyulási irányait – kezdte heti nyílt levelét Ujhelyi István Európa-parlamenti képviselő.

Azt ma reggel már tudjuk, hogy a korábbi kormányfő Robert Fico pártja nyerte a versenyt,

de hogy milyen koalíciót tudnak majd létrehozni a lehetséges partnerekkel, még meglátjuk.

Az mindenképpen fontos tanulság, hogy a magyarok érdekképviseletére jelentkező – és a NER által nyíltan támogatott – Szövetség most úgy tűnik, hogy végül be sem jut a szlovák Parlamentbe. Hogy ebben mennyi szerepe volt a fideszes hátországnak, nem tudjuk, de sejtjük.

Az eredmény pontos kiértékelése és a jövőlatolgatás helyett most egy lépéssel távolabbról, a tőlem megszokott sajátos elemzői szemüvegen keresztül kívánok ránézni a kialakult helyzetre.

Arra szeretnék rámutatni, hogy a felületes hírfogyasztók és közéleti érdeklődők Magyarországon (is) elsősorban aszerint értékelték a szlovák belpolitikai helyzet alakulását, hogy a jelöltek közül ki miként viszonyult Orbán Viktorhoz. Ami teljességgel abszurd és tökéletes leképezése az eldeformálódott hazai viszonyainknak is.

Ha valaki ugyanazt mondta a szlovákiai kampányban, mint a Fidesz miniszterelnöke,

akkor már a demokratikus Magyarország és az európai egység világos ellensége lett a vonatkozó hazai nyilvánosságban; ha távolságot tartott az orbáni illiberalizmustól, akkor az újkori fasizmusnak ellenálló hős, aki bármit is gondoljon más kérdésekben, csakis az egyetlen szimpatikus szlovák kormányfő-jelölt lehet a számunkra, akinek drukkolni kell a hazai demokratikus oldalon.

Hát, én nem drukkoltam egyik jelöltnek sem, én Magyarországnak drukkoltam.

A képlet ugyanis jóval bonyolultabb ennél az általunk legtöbbször használt, lebutított mátrixnál. Közös hazánkban is jó lenne végre nem kizárólag szektaszerű működésben és dogmatikus módon viszonyulni a mindannyiunkat érintő kormányzati lépésekhez, hanem saját értékrendünk és elveink mentén értékelni azokat. Hogyan akarunk színes világot, ha mindent csak feketében és fehérben akarunk látni?!

A szlovák politikai helyzet önmagában izgalmas,

hiszen a jelenlegi szakértői kormány vezetője, Ódor Lajos történelmet írt: első magyarként lehetett vezetője a szlovák kabinetnek. És ne feledjük, hogy a mi „nemzeti” kormányunk milyen viszolyogva támadta Szlovákia első magyar miniszterelnökét. A szomszédunknál lezajlott választás más miatt is zavarba ejtő és nem pusztán azért, mert az utolsó hetekben tényleg elképesztő – időként balkáni, fizikai atrocitásoktól sem mentes – színvonaltalanság is jellemezte olykor, hanem önmagában attól a ténytől, hogy milyen széles spektrumot jártak be a politikai életben a győzelemre esélyes jelöltek. És akkor még diplomatikus voltam. Robert Fico sikeres visszatérése önmagában komoly kérdéseket vet fel, hiszen bár kétségtelenül Szlovákia egyik legmeghatározóbb politikusa, a közéleti múltja és még inkább a jelene mindenképpen óvatosságra kell intsen.

Fico hosszú és girbegurba utat járt be a kommunista utódpártból kiszakított és felépített szociáldemokrata politikai alakult sikeres és nyugatos vezetőjétől oda, hogy ma az oroszpárti és nyugat-ellenes erők felkent hőseként mutatkozik.

Udvariasan fogalmazhatunk úgy is, hogy ezek az elvek igen képlékeny dolgok nála,

de nevezzük inkább egyszerűen opportunistáknak vagy virtigli politikai kalandornak, aki láthatóan arra fordul és azt mondja, amire épp a leginkább kereslet van. Nem rest lehajolni bárhány könnyű szavazatért sem. (Ismerünk hasonló karaktert, aki radikális liberálisból lett populista álkonzervatív és bármit képes mondani, ha azért hatalomban tartják) Ficoról sok mindent állítottak az elmúlt időszakban – ezek egy része bizonyosan még talán igaz is -, de kétségtelenül szinte minden lepattant róla idővel. Ez tanulságos.

Az, hogy manapság újra Orbán Viktor kebelbarátja, nyilván sokat elmond róla; de én – bár vaskos és nem éppen pozitív véleményem van róla – igyekszem nem ez alapján megítélni sem politikai főnixmadárságát, sem a későbbi munkásságát.

Számomra a következő szlovák miniszterelnök esetében nem az fog számítani, hogy a Fidesz kormányfője „bratyiban” van-e vele, vagy sem. Orbán etekintetben egyébként is egy végtelenül elvtelen figura (bár ezt ebben az esetben nevezhetjük a saját szempontjai mentén pragmatikusságnak is), hiszen csak azokkal és addig szövetkezik, akik a saját hatalmi és anyagi érdekeiben a hasznára lehetnek. De attól, mert valakit Orbánék nem bírnak, nekünk még nem feltétlenül kell. Az „ellenségem ellensége az én barátom” szlogen persze logikus és jól is hangzik, de nem automatizmus.

Biztos vagyok benne egyébként, hogy a Fidesz szűk elitjében (ahol azon kevesek vannak, akiknek még vannak érdemi gondolataik a világról) egymás között ugyanúgy viszolyogva nevetnek Donald Trumpon, mint mi. Annyi különbséggel, hogy kiszámolták: egyedül Trumppal tudják folytatni a simlis bizniszelést, így hát rá teszik meg a téteket, hátha bejön. Business as usual, folks! Nincs tehát itt semmi konzervatív világépítés, meg elvi alapú politizálás, csak sima maffiabiznyákolás, aminek alá van rendelve minden.

Most épp a közös hazánk is

Számomra az új szlovák kormányzat megítélésének esetében másodlagos, hogy a kampányban Orbán mennyire tolta a szekerüket és mennyire tolják ők Orbán szekerét. Az számít, hogy az európai közösség, benne Magyarország és a magyar emberek számára a szlovákiai politikai váltás mit fog jelenteni.

• Ha aktív szereplők lesznek az európai egység szétverésében és az Unió működésének megakasztásában (ahogyan erre egyébként a Fidesz-kormány folyamatosan törekszik), akkor a szlovák választási eredmény rossz Európának és rossz Magyarországnak.
• Ha elvtelen politikai alkuk mentén fogják megtámogatni Orbánék játszmáit és ezzel kisegítik a NER hatalmi érdekeit, akkor valóban: a szlovák választási eredmény rossz Magyarországnak.
• Ha egy stabil és az Európai Unióval együttműködő kurzus kezdődik (mert ne tévedjünk: nincs annál rosszabb, mint egy instabil, veszekedő, majd radikális extrémitásba menekülő ország a szomszédban), amely – Orbánnal együtt vagy épp Orbán ellenében, ez ebben az esetben érdektelen – képes megerősíteni a kelet-európai régió pozícióit, de egyúttal erősíti és nem gyengíti az Uniót a geopolitikai vitahelyzetekben, akkor a szlovák választási eredmény jó Magyarországnak.
• Ha az új szlovák kormány erősíteni és nem gyengíteni fogja a határon túli magyarok jogait és lehetőségeit (erre nézve pro és kontra is vannak jelek, várjuk meg tehát a végét), akkor a választási eredmény előnyös a közös hazánknak; függetlenül attól, hogy Orbán érdekeit egyébként más ügyekben mennyire segítik. Mint az ukrán nyelvtörvény kapcsán: végtelenül undorítónak és történelmi bűnnek gondolom, ahogyan a Fidesz az ukrán-orosz háborúban a megtámadott nemzet ellenében a moszkvai agresszor érdekeit szolgálja ki, de abban közös platformon vagyunk, hogy a kárpátaljai magyarok jogait ki kell követelni az ukrán vezetéstől.

Orbánról és a rezsimjéről ugyanazt gondolom, mint az ellenzéki közélet többsége:

egy olyan elvtelen, aljas maffiakormányzás, amely vírusként betegítette meg közös hazánkat és amelytől mielőbb meg kellene szabadulni.

Az elmúlt tizenhárom év és a megannyi kétharmados felhatalmazás azonban jelzi, hogy valamit nem jól csinálunk, valamilyen ellenzéki munka bizony még mindig nem lett elvégezve, ha a beteg nemhogy rendre elutasítja a gyógyszert, de még csak betegségtudata sincs.

Állítom, hogy éppen ezért tévedés a minket körülvevő világ minden rezdüléséhez aszerint viszonyulni, hogy ahhoz mit szól Orbán Viktor. Ha mindenben ahhoz igazítjuk a véleményünket, hogy arról mit gondol a Karmelita fura ura, akkor nem jutunk előrébb. Sem a rezsimet támogatók megértésében, sem a rezsim leváltásában.