Banánköztársaság
Ujhelyi István: tényleg ilyen a lapjárás?
Sokan és sokfélét mondtak, illetve írtak azt elmúlt órákban a washingtoni Fehér Házban történt diplomáciai szájkarate kapcsán – nem akarom megismételni az elemzői, vagy épp rajongói pozícióból születő magyarázatokat. Politikai szemtanúként inkább néhány fontos kérdést szeretnék csak rögzíteni, amelyek szerintem veszélyesen marginalizálódnak a hangzavarban, pedig annál fontosabbak – kezdte szokásos vasárnapi levelét Ujhelyi István.
Kétségtelenül történelmi pillanatoknak lehettünk szem- és fültanúi pénteken,
amikor Donald Trump amerikai elnök, JD Vance alelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a diplomáciatörténetben szokatlanul heves, nyilvános vitába keveredett egymással. A tartalmi részletektől függetlenül szokatlan és megrázó jelenetsor volt a beszélgetés utolsó harmada, személyes véleményem szerint méltatlan mindegyik szereplőhöz ebben az unikális geopolitikai helyzetben – ha pusztán a protokolláris és emberi kereteket nézzük, akkor a vendéglátó fél felelőssége nyilvánvalóan halmozott volt abban, hogy kocsmai szintű sértegetéssé fajul egy ilyen magas szintű találkozó sajtónyilvános része. Annak, aki csak a kormányinfluenszerek rövid, vágott videóiból és valóságmagyarázataiból tájékozódik a történtekről, határozottan ajánlom az ovális irodában történtek teljes felvételét – jóval árnyaltabb és teljesebb, s mint így objektívebb képet fog kapni belőle.
Számomra nem kérdés,
hogy egy egyoldalúan megtámadott és szuverén, védekező ország felelős vezetőjét vérontó háborúpártisággal gyalázni, amiért a végsőkig kitartva nem akar behódolni az őt megtámadó gyilkos agresszornak – vagy az épp a háborúból érkező államelnök katonai ruházatán pitiánermód gúnyolódni – egyszerű suttyóság.
Nem vagyok azonban hajlandó a háborút abszurdmód egyfajta valóságshowként követő rajongótáborok egyikének sem a fogságába esni és felülni az egyik oldal végtelenül hazug gyűlöletkeltésének, ugyanakkor a másik oldal irreális várakozásait sem tudom megvalósuló jövőként elfogadni. Józan és objektív álláspontból nem gondolom, hogy Ukrajna – bármennyire is ez lenne egyedül elfogadható – valamilyen területi veszteség nélkül kikerülhet az orosz agresszor karmai közül, de azt sem fogadom el, hogy a honvédő ukránok (köztük számtalan a fronton hősiesen harcoló magyar) világos és határozott támogatása ne lenne helyes erkölcsi és geopolitikai érdekekből egyaránt. Ahhoz pedig nem feltétlenül a történelem beható ismerete, hanem pusztán egyenes gerinc és korcsulásmentes emberség szükséges, hogy biztosan állítsam:
akik most pöcegödörfelhőben „inasozzák”, meg „végekicsizik” az ukrán elnököt, azok a közélet szemétdombján végzik az erkölcsi hullák között. Lehet, hogy utóbb, mint előbb, de biztosan.
Az Egyesült Államok nem egyenlő Trumppal és Magyarország sem Orbánnal
Brüsszeli irodám számos amerikai partnerrel dolgozik együtt, mint ahogy ukrán kolléganőnkkel közösen igyekszünk Kijevnek is segítségére lenni. Bárhogy is fokozódik az őrület, rendületlenül hiszek a hidak építésében és gyűlölöm a kivagyi erőszakot. Legyen az valós fegyverektől vagy melldöngető politikai hatalmaskodás által ejtett seb.
Amikor a washingtoni szkandert néztem, bennem a fentiekből kiolvasható kérdéseken túl más is megfogalmazódott
- Igen, nyilvánvaló, hogy évtizedes világpolitikai berendezkedést rúgnak fel épp az elefántok a világháborúk után berendezett porcelánboltunkban. Tetszik, nem tetszik, de új világrend épül.
- Nem vitatható az sem, hogy divatja van a populista nacionalizmusnak, hogy a demokratikus világunkban is teljesen elfogadottá vált a politikai erőszak.
- Azzal is nehéz vitatkozni, hogy Orbán Viktor politikai pályafutása során javarészt helyesen ismerte fel az éppen aktuális változásokat, legtöbbször mindenki más előtt meglátta már a víz fodrozódását a távolban és váltott köpönyeget, hogy elsőként üljön fel az érkező hullámra. Ez politikai tehetség, ne vitassuk el.
Hogy a jó oldalra áll-e ilyenkor, hogy a döntése a nemzet többségi érdekét, vagy csak a körülötte tolongó elit hasznát szolgálja-e, az más kérdés.
A mostani Trump-imádat kapcsán is számomra ez az egyik legfeszítőbb probléma
Mert leginkább aggódó, ugyanakkor nem tétlen szorongással, de elfogadom, hogy a következő időszak Európában és a világban ennek az illiberális politikai erőszaknak lesz a korszaka – egészen addig a pillanatig, amíg (ismerjük a történelmi ciklikusságot) a falnak nem csapódik és a visszalengő inga le nem dönti a most felállított dominókat. Az áttörés éve, csak visszafelé.
Számomra egyelőre az az érdemben megválaszolatlan, hogy ennyi korszakos zsákutca után a felelős magyar vezetők miért állnak ennyire látványosan a történelem rossz oldalára.
Ha ez is mindössze a Fidesz bevált opportunizmusa, vagyis alkalmazkodása a közéleti változásokhoz, akkor a logika akár érthető:
- a rendszerváltáskor még liberális, a szocialista kormányzás után polgári konzervatív, a populizmusra való nyitottság erősödése idején szélre tolódó fake-nacionalista;
- a Fidesz mindig arra fordult, amire a látott vagy remélt többség igénye mutatkozott.
Most is ez látszik, és ez a legabszurdabb az egészben: kőbevésett elvekre és ideológiákra hivatkozva politizálnak, miközben bármilyen kottából játszanak, amire az aktuális közönség vágyik.
Trump lenne a biztos lapjárás?
Most úgy látszik, hogy igen.
- De meddig és milyen áron jó ez nekünk?
- És a kérdés, amit soha nem tesznek fel a magyar kormányzat vezetőinek: tessék mondani, mi a terv?
- Most látjuk, hogy hullámlovaglunk a mar-a-lagoi vízfodron, de mi Magyarország stratégiája a geopolitikai viharban, sőt, azután?
- Nagyon egyszerű kérdés például: kell-e hazánknak attól tartania, hogy Putyin valamilyen fegyveres agressziót indít egyszer ellenünk?
- Ha nem, azt milyen garanciákra alapozza a mostani kormányzat?
- Ha nem, akkor miért van háborús vészhelyzet és miért kezdtünk akkor jelentős fegyverkezésbe?
- Ha ennek lehetősége bármilyen mértékben is fennáll: miért nem vagyunk érdekeltek az agresszor gyengítésében, korlátozásában és miért generálunk állami szintről gyűlöletet a nekik ellentartó ukránokkal szemben?
- Biztos van valami értelme és célja, de jó lenne tisztán érteni is.
A Fidesz azt hirdette – még a magyar elnökség mottója is ez volt -, hogy újra naggyá akarja tenni Európát. Nem leszek inkorrekt: elfogadom, hogy tényleg ez a szándék. Csak nem látom, hogy ezt hogyan szeretnék elérni, mert egyelőre minden eddigi lépésük ezzel ellentétes. Ami szintén lehet valid, csak akkor továbbra is kérdés: mi a terv?
Ha erős Európát akarunk,
akkor szorosabb együttműködések, szövetségek kellenek, sőt, az a rossz hírem van, hogy mélyebb és aktívabb integráció számtalan kérdésben.
A fideszes „szuverén nemzetállamok laza szövetsége” szöveg jelentem pénteken a Fehér Ház ovális irodájában végleg megdőlt.
Ott kérem hivatalosan is meghirdették az „erősebb kutya” korszakát. Értem, hogy a jelenlegi kormányzat fociöltözői tesztoszteron-hangulatban rajong mindenért, amit Donald Trump és – finoman szólva is sajátos – csapata csinál.
De kérdezem újra: mi a terv, uraim?
Ha az Európai Unió összerántja magát, végre saját lábára áll és ellentart a nagyhatalmi játszmáknak, de legalábbis önálló játékosként megy fel a pályára, akkor Önök hol fognak állni?
Hova kötjük ebben a viharban a kompországot: Mar-a-lagohoz, esetleg Moszkvához?
Nekem az a riasztó, hogy szerintem Orbánéknak valójában fogalmuk sincsen, hogy erre a kérdésre mi a válasz. Józan esetben az lenne, hogy az európai érték- és érdekközösség tagjaiként az európai közösséget erősítő nemzet maradunk. A Fidesz azonban egyelőre csak sodródik, tapsikol a grundra benyomuló nagyoknak és azt hiszi, hogy megtarthatja majd az üveggolyókat a végén. Pedig most a vörösingesek ideje van a Pál utcában és az erősebb bármit einstandol, ami megtetszik neki.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
Szerző
