Kiemelt hírek
Vauver Krisztina: A kard kirántásáról – gondolatok az augusztus 20-i ünnep kapcsán
Amikor azon tanakodtam, hogy miről is írjak – kezdi Vauver Krisztina- ebben a kafkai évben legfontosabb nemzeti ünnepünk kapcsán, villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy egyetlen olyan kérdéskör van, amiről igazán szólni szeretnék: a magát liberálisnak valló értelmiség felelősségéről. A kettős mércéről, a lenéző attitűdről, a kisujjeltartott véleményterrorizmusról, és az unortodox áfium ellen való orvosságról.
A szellemi elittel szembeni ellenérzések egyfajta tendenciaként jelennek meg
A lelkünk mélyén valamennyien tudjuk, hogy ez létező jelenség, sőt alkalmanként fel is ismerjük a jegyeit magunkon, de félünk szembesülni azzal, bevallani akár magunknak is, hogy a hibrid rezsim kialakulásában mindez komoly szerepet játszott, és ezért a körülményért más nem hibáztatható, még akkor sem, ha ebben az országban – nemtől, politikai meggyőződéstől, vallástól függetlenül – nemzeti hagyomány a felelősség elkenése.
A szellemi elittel szembeni ellenérzések egyfajta tendenciaként jelennek meg a világban, mivel az az elit, amelyiknek feladata a társadalom szolgálata, elárulta annak kiszolgáltatott, kevésbé szerencsés körülmények közül származó, akár több generációs szegénységben élő, és kevésbé edukált tagjait, és most ennek nyögi a következményeit. Oka ennek a szembefordulásnak az is, hogy a világ eddigi legtökéletesebb egalizációs eszköze, az internet segítségével sokkal könnyebben lepleződnek le azok, akik az általuk hirdetett elveket nem ültetik át a gyakorlatba. Nincs ez másként nálunk sem, és itt az ideje szembesülni a ténnyel: gyerekeink, unokáink jövője olyan politikusok döntéseinek van kiszolgáltatva, akiket félmosollyal lenézünk, miközben próbálunk úgy csinálni, mintha nem az ő kezükben lenne az ostor.
Legyinthetünk a kultúra kisajátítására irányuló törekvéseken
Mert nevethetünk jókat a kormányzati éceszgeberekről vagy politikusokról készített mérgezően gunyoros hangvételű ún. „újságcikkeken” (az adott alany emberi méltóságát politikai hovatartozása miatt nem áll módunkban figyelembe venni), legyinthetünk a kultúra kisajátítására irányuló törekvéseken, vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a morális fölény minden egyéb híreszteléssel szemben a mi oldalunkon van; de mindez csak önámítás.
Ha kell segítségül hívjuk érvrendszerünkben a szegénységi küszöb alatt élőkre vonatkozó statisztikákat – de sokszor az empátia legkisebb jelét sem mutatjuk, és könnyedén nézünk át az utcán szemmel látható szegénységen, ha egyáltalán szembesülünk vele, és van lehetőségünk elfintorodni az emberi ürülék szagán a Blahán, mert éppen nem légkondicionált autónkba szállunk be a garázsunkban, hogy abból kiszálljunk egy bevásárlóközpont mélygarázsában.
Elkötelezettek vagyunk a kiszolgáltatott csoportok iránt – persze elsütünk egy cigány / szőke nős / buzis / zsidó viccet
Papolunk az esélyegyenlőségről és a szegregáció elutasításáról – míg gyerekeink válogatott iskolák tanulói, annyi különórával leterhelve, hogy még a neurózisukra se legyen idejük, és külföldi felsőoktatási intézménybe szánjuk őket, hogy egy még magasabb elit tagjai legyenek.
Fontos számunkra a környezetvédelem – de valószínűleg az apokaliptikus időket úgysem éljük meg, és az utánunk következő generációk fizetnek meg a mi bűneinkért, úgyhogy addig is nyomjuk úgy a gázt, mintha nem lenne holnap.
Elkötelezettek vagyunk a kiszolgáltatott csoportok iránt – persze elsütünk egy cigány / szőke nős / buzis / zsidó viccet, hiszen mi nem „úgy” gondoljuk, rólunk mindenki tudja, hogy toleránsak vagyunk. Persze ha a politikai paletta más oldalán álló teszi ugyanezt, akkor ő rasszista / szexista / homofób / antiszemita, nem úgy, mint mi, mert nekünk szabad. Amúgy is imádunk címkéket ragasztgatni, kedvencünk a „náci” feliratú, ezzel teljesen elsúlytalanítva annak jelentését.
Fellépünk a gyűlöletbeszéd ellen – kivéve, ha éppen olyan ember száját hagyják el nem igazán vállalható kijelentések, aki a „mi kutyánk kölyke”
Művészként jelképesen szót emelünk az egyre kevésbé független művészet szabadságáért – persze valamiből fizetni kell a Volvo törlesztőjét, úgyhogy elmegyünk egy közpénzzel kitömött kereskedelmi tévé filmsorozatába, fellépünk Tusványoson, vagy vidáman mosolygunk közös fényképen korunk Erdős Péterével, legfeljebb majd készül egy újabb dal arról, hogy mekkora forradalmárok vagyunk.
Elítéljük az erőszak minden formáját – de ha a „mi köreinkben” történik, akkor mentegetjük az elkövetőt, és kicsinyítjük a bűneit, mert a magyar egyetemes kultúra részét képező alkotásokat tett le az asztalra, szóval neki szabad, nem úgy, mint a másik szekértáborhoz tartozónak vélt esetében, ahol örömmel vájkálunk puszta kézzel a nyílt sebben.
Fellépünk a gyűlöletbeszéd ellen – kivéve, ha éppen olyan ember száját hagyják el nem igazán vállalható kijelentések, aki a „mi kutyánk kölyke”, hiszen akkor gyakoroljuk a megbocsátás erényét, nem követelünk lemondást, nem szólítunk fel bocsánatkérésre, hiszen a játékszabályok szerint, ha a világos játékos vét lépést, akkor azt mi nem vesszük észre.
Minden emberi kapcsolat, legyen az szerelmi, rokoni, baráti, munka- vagy üzleti, a hatékony kommunikáción alapul.
Felháborít minket a korrupció – viszont említésre sem tartjuk érdemesnek, ha a frissen beiktatott ellenzéki polgármesterek százmilliós megbízási szerződéseket kötnek a ciklus kezdetén, vagy ha az egyik „ellenzéki” párt közokirattal bizonyíthatóan korrupt tagja feljelenti azt a másik ellenzékit, aki nyilvánosságra hozza a korrupciós ügyeit, és emiatt a feljelentőt rabosítják. Megjegyzés: azért legyen összefogás, mert az ellenzéki szavazók jelenős része ezt szeretné.
Éppen ez a hozzáállás dühítette fel azokat az embereket, akik most egyszerű, könnyen dekódolható üzenetekből tájékozódva hatalomban tartják az elit eltiprását vállalókat. Persze eközben egy másik – nem tudáson, olvasottságon, a kritikus gondolkodás képességén, hanem vagyonon, szenvtelenségen és a morál szabad értelmezésén alapuló – új elit épül, amely annyiban mindenképpen különbözik a korábbitól, hogy igen sikeresen alkalmazza a kommunikáció fegyverét.
Minden emberi kapcsolat, legyen az szerelmi, rokoni, baráti, munka- vagy üzleti, a hatékony kommunikáción alapul. A magát liberálisnak való értelmiségnek be kell látnia, hogy elveszítette azt a képességét, hogy a nem vele hasonlóval szót értsen. Nem találja a hangot azzal, akit vidékinek vél; azzal, aki a kormánypártra szavaz; azzal, aki esetleg nem a humanitárius katasztrófa, hanem az önvédelem oldaláról közelíti meg a migráció kérdését; azzal, aki saját személyes tapasztalatai alapján tekint a hazai cigányságra; azzal, aki őszintén hiszi, hogy egy ördögi terv része Magyarország elpusztítása. És a legnagyobb baj, hogy nem csupán párbeszéd nincs ezekkel a „másokkal”, hanem helyette lesajnálás, felsőbbrendű kiröhögés, szemforgatás, jobb esetben felháborodás van.
Most, amikor ott állunk ennek a társadalmon keletkezett beláthatatlan mélységű, szerteágazó repedésnek a szélénél, amelybe már belepillantani sem merünk, mert félünk, hogy elszédülünk, jusson eszünkbe, hogy ennek a tektonikus erejű földmozgásnak mi is az okozói vagyunk.
Itt az ideje most már a hüvelyt is lecsatolni az oldalunkról, és végiggondolni mi vezetett idáig
A kis szösszenetemnek adott cím magyarázatául – merész, de az ünnepre tekintettel nem véletlen átkötéssel – álljon itt Szent István első törvénykönyvének parancsa a kard kirántásáról:
„Hogy minden tekintetben erős és sértetlen béke honoljon mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségétől ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg.”
Itt az ideje most már a hüvelyt is lecsatolni az oldalunkról, és végiggondolni mi vezetett idáig. Az előítéletektől mentes szakmai párbeszéd és a másik méltóságát tiszteletben tartó közbeszéd hiánya, az erőszakmentes kommunikáció az értelmiség felelőssége. Nem belátni, hogy ebben szerepünk van, több mint bűn: ez hiba.
Ki kell billentenünk magunkat abból a kényelmes állapotból, amiben a zsebünkben érezzük a bölcsek kövét. Alapkészséggé kell tennünk a kritikus gondolkodást, és annak fontos elemévé kell emelnünk az önreflexiót, megvizsgálva, hogy mely tényezők torzíthatják el a világról alkotott képünket. Ki kell törnünk a véleménybuborékunkból, átlépve komfortzónánk határait. Nem mondhatunk le az igazságról, elfogadva az előre csomagolt mikróban felmelegíthető válaszokat. Nem nézhetünk mindent a politika szűrőjén keresztül, és egyúttal el kell hinnünk, hogy bár minden átpolitizált, vannak olyan kérdések, amiket pusztán szakmai alapon kell megközelítenünk. Nem kezelhetünk hitvitaként tudományszakmai kérdéseket, és nem gondolkodhatunk kényelmes, méretre gyártott panelekben, és nem utasíthatunk el vagy vitathatunk el gondolkodás nélkül mindent, ami a „másik oldal” sajátja. Nem utasíthatunk el másokat kizárólag azon az alapon, hogy máshová húzzák be az ikszet.
Meg kell hallgatnunk azokat, sőt párbeszédet kell kezdeményeznünk azokkal, akik máshogy gondolkodnak, mert a diverzitás, amit annyira szeretünk funkció nélküli díszként a gomblyukunkba tűzni, valóban jó dolog. Vegyük észre, hogy a vélemény szabadsága nem csak azokat illeti meg, akik azt mondják, amit mi hallani akarunk; társalogjunk erőszakmentesen és együttműködően, ne csupán élőbeszédben, de az indulatok egyfajta becsatornázására szolgáló közösségi oldalakon is. Az erőszakmentes kommunikációban tanúsítsunk nagyobb együttérzést és fejezzük ki magunkat közérthetően, egyértelműen. Ha jobban hasonlítunk majd arra az emberre, akinek látszani akarunk, kicsivel jobb hely lesz ez az ország.
Utóirat:
Ezt a cikket az Index beszántása és a Színház- és Filmművészeti Egyetem einstandolása előtt írtam, amik ismét – mérföldkőnek számító – lépések a hatalom részéről, mondanivalómon ugyanakkor nem változtatnak. A másik véleményét tiszteletben tartó kommunikáció a szolidaritás előszobája, és a társadalom mentális egészségének helyreállításához, de legalábbis javításához, ez lehet az első lépés.
(A a cikk eredetileg a kerekasztal-mp oldalon jelent meg, a szerző Vauver Krisztina ügyvéd.)
Kapcsolódó
