Vissza a suliba! – Mi lesz most, tanító néni kérem?

Azután a semmitmondó, látványosan csak a megúszásra hajtó Nemzeti Tanévnyitó után, amit Kásler Miklós produkált,  a Városi Kurír  feltette a saját kérdéseit egy pedagógusnak: mi lesz most tanító néni, mit vár, vagy mitől retteg már előre is a holnap induló tanévben?

„Le a kalappal szülők előtt!”

Minden tanár gondolkodik, hogy mit fog majd csinálni, ha lesz újra iskola. Én már gyűjtöm a kézműveskedéshez való anyagokat, nézem az interneten a megfelelő oldalakat, keresem  az ötleteket, hogy miket lehet majd csinálni. Ez van gyakorlatilag.

Elvileg meg félünk

– mondja beszélgetőtársunk, aki nem akarja felfedni -és már ez is sokat elárul a jelenlegi magyar helyzetről- személyazonosságát, majd így folytatja:

„Reménykedem benne, hogy ez a tanév nem olyan lesz mint az előző. Nagyon remélem, mert az senkinek nem volt jó. Mi nagyon szerencsések voltunk -én, meg a tanítópárom- mert nekünk rettentően együttműködő szülői gárdánk volt és van is. Mindent, amit csak tudtak megcsináltak, együttműködtek, kérdezték, hogy mit segíthetnek. Tették mindezt úgy, hogy Ők is dolgoztak. Tényleg: le a kalappal előttük.”

Ez volt eddig, de mi lesz holnaptól?

Erre én is nagyon kíváncsi vagyok, és az, hogy szinte semmi biztosat nem tudunk azon kívül, hogy

„oldd meg”,

eléggé félelmetes. Én aki több mint huszonöt éve tanítok első és második osztályt, csak annyit mondhatok, hogy örülök, hogy az enyémek most másodikosok lesznek, mert nem tudom mit csinálnék akkor, ha elsőseim lennének, és hirtelen még az ősszel át kellene térni az otthoni oktatásra.

Az elsősökkel szinte kivihetetlen lenne, különösen úgy, hogy a minisztérium pótcselekvésekbe menekül, és csak téblábol ahelyett, hogy egyértelmű módszertani segítséget nyújtana.

Na és az új NAT?

Ez meg a másik. Én nagyon szeretem, bár lehet, hogy most már múlt időben beszélhetek róla, a gyerekeknek tanítani a környezetismeretet, mert ezzel már az ilyen piciknek is alakíthatom(tam) a világlátását. Tudom én, hogy a rajz, a délutáni meseolvasás stb. dolgok összekötésével pótolható ez az ismeret,

de minek pótolni valamit, ami eddig volt és kiválóan működött?

Arról nem is beszélve, hogy ez az új NAT több kollégát, -a mi iskolánkból is- akik most tanítanának elsősöket, pályaelhagyásra kényszerített, mert annyira elutasítják ezt a szakmai katyvaszt, hogy inkább életpályát módosítanak.

Mennyi otthoni felkészülés után megy másnap nyugodtan be a suliba?

Vannak, akik iszonyatosan precíz, percre lebontott óravázlatot írnak, ez nagyon melós és szerintem nem is nagyon működő dolog, velük szemben állnak a spontaneitásban hívő tanárok, akik akár le se írják a vázlatot, mert fejben olyan jól összerakták. Ők azok, akiket semmilyen váratlan esemény sem tud kizökkenteni, mindig képesek újratervezni és elvégezni az arra az órára elgondolt anyagot. Gondolom, az ismertetésből egyértelmű, hogy melyik módszerben hiszek,

de eszembe nem jut elítélni azokat, akik a másikat művelik, méghozzá eredményesen.

Talán soha nem volt még olyan fontos a szülő és tanár együttműködése mint most, mi a ennek a kapcsolatnak a legfőbb tartópillére?

Minden körülmények között higgyünk a másik jó szándékában, indulatai tisztaságában! Nekem már ennyi elég is lenne!