Banánköztársaság
Egy kis balos álmodozás a virtuális májusfamászás közben
Közkeletű megfigyelés, hogy minél bonyolultabb egy ország adórendszere, annál korruptabb az egész társadalmi, gazdasági rendszere. A bonyolultságot persze nem az adók sokfélesége, még csak nem is ezek mértéke, hanem a szövevényes kivételek jelentik, amelyek a diszkrét mérlegelés, tehát a korrupció ajtaját nyitják meg.
Magyarországon leginkább három adófélét szoktak emlegetni,
azaz a társasági adót, a jövedelemadót és az áfát. Pedig több tucat adónem van, hogy az illetékekről ne is beszéljünk! Az ún. kisadók vadregényes világát szinte soha nem nézzük, pedig ezek összsúlya vetekszik az említett mesterhármassal.
Nagyon leegyszerűsítve tehát,
a társasági adó dandárját az erős vállalatok, a jövedelemadót a személyek, az áfát pedig többnyire a gazdasági értelemben vett alsó kétharmadhoz tartozók fizetik. Akik tehát viszonylag keveset keresnek, s a jövedelmüket gyakorlatilag a megélhetésük emészti fel, azok az áfa és más forgalmi adók, továbbá súlyos illetékek okán a már adózott pénzük egyharmadát ismét befizetik az államnak, míg a leggazdagabbak tán egytizedét sem, hiszen masszív megtakarításaik és befektetéseik lényegében adómentesek.
A társadalmi igazságosság azt követeli,
hogy a teherviselések szintjeit közelítsük egymáshoz, azaz a ma még agyonadóztatott kevésbé tehetősek kevesebb, a jelenlegi kedvezményezett tehetősebbek pedig több adót fizessenek. Más szavakkal szólva, napjaink egyenlőtlenségeihez képest a jövő egyensúlyait érdemes megcélozni.
Tőkés viszonyok között van egy olyan adóféle, ami gyakorlatilag egy csendes jövedelemadóként funkcionál, ez pedig az osztalékadó
Ez az adó egyébként olyan jövedelmeket céloz, amelyek természetüknél fogva munka nélkül keletkeznek, s talán a kamatadó tekinthető legközelebbi rokonának. Persze az osztalékadó is sokrétű, hiszen a kisvállalkozásoknál örök dilemma, hogy a – többnyire – ügyvezető tulajdonos munkabért számfejtsen-e magának, vagy a végső profitból vegye ki a maga jövedelmét? A nagyobb vállalatoknál a tőketulajdonos inkább osztalékot vesz ki, a munkafeladatokat viszont profikra bízza, akik aztán nyilván munkabért és prémiumokat kapnak. Nálunk ezért van az a törvényi logika, hogy az egyébként 15 %-os osztalékadó mellett a minimálbér 24-szerese mértékig, de csak addig, szociális hozzájárulásokat is kell fizetni.
Az tehát a mai vélelem,
hogy a kisvállalkozó ha profit ágon kíván jövedelemhez jutni, akkor azért a minimálbér kétszerese után fizessen közterheket is, de a nagyobb pénzeknél ez már nem elvárás.
És tényleg, MÉSZÁROS LŐRINC tán észre sem veszi a felmarkolt milliárdjai árnyékában, hogy egy “vacak” kis két és fél milliós tétel után még egyéb aprópénzt is kell fizessen.
Nos, baloldali társadalmi munkásként ezért szorgalmazom, hogy a járvány okozta rendkívüli helyzetben ne csak a lakosság, hanem a gazdag tőketulajdonosok is szembesüljenek a fokozott tehervállalás kényszerével. Ha bárki azt állítja, hogy az osztaléknak is van munkatartalma, úgy erre az a helyes válasz, hogy akkor tehát adózzon ugyanúgy, mint bármilyen más munkajövedelem, azaz ebből is fizessék a szociális közterheket!
Békeidőben csak ennyi lenne a feladat
Most azonban egy egyszeri erőfeszítésre is szükség van. A lakosság ugyanis a rendkívüli kiskereskedelmi adónak nevezett intézkedés révén már megkapta a nyakába a 28. áfa-százalékot. Most a tőkén a sor. Javaslatom értelmében az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom által szorgalmazott 200.000 forintos minimálbér nem 24-szerese, hanem “csak” 240-szerese feletti osztalékokra 98 %-os rendkívüli adót vessenek ki ebben az esztendőben!
Tudom, ez egyelőre amolyan balos álmodozás. Álmok nélkül azonban nem lehet jövőt tervezni.
Szerző
